Pendragon: Men Who Climb Mountains

írta nagybandi | 2014.11.09.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Snapper Music

Weblap: http://www.pendragon.mu

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Anglia

 

Zenészek
Nick Barrett - gitár, ének Peter Gee - basszusgitár Clive Nolan - billentyű Craig Blundell - dob
Dalcímek
01. Belle Ame 02. Beautiful Soul 03. Come Home Jack 04. In Bardo 05. Faces of Light 06. Faces of Darkness 07. For When the Zombies Come 08. Explorers of the Infinite 09. Netherworld
Értékelés

Az utóbbi bő egy évtized tekintetében szinte a megszokott időrendet követve, három év elteltével érkezett meg a Pendragon legfrissebb alkotása némileg meghökkentő, ám remek borítóval. A furcsa grafikát megpillantva elsőre nem is az Explorers of the Infinite című szerzemény képhez köthető mondanivalója, hanem (sajnos) egy teljesen más dolog fészkelte be magát az agyam mélyebb bugyraiba, miközben a Belle Ame akusztikus akkordbontásaival lágyan kezdetét vette a zenei utazás.

Itt egy zenekar, melynek tagjai rendre remekbe szabott alkotásokkal bombázzák az igényes zenére fogékony hallgatóságot immáron évtizedek óta, ám nem tudnak kitörni az általuk képviselt zenei világ másodvonalának keményen bebetonozott börtönéből. A borítón látható hegymászóval egyetemben a véres és verejtékes küzdelmük azonban nemcsak rájuk jellemző, hanem azon sorstársaikra is, akik ugyancsak az irányzat jeles képviselői közé tartoznak, mint pl. az Arena, a Gazpacho, a Pallas, a Galahad, vagy az IQ. Viszont felmerül a kérdés, valójában kik képviselik ma a progresszív rockzene első vonalát? Steven Wilson, a Marillion, a Riverside, esetleg az Anathema? Úgy érzem, ez a műfaj, mely a ’70-es években a Genesis, a Yes és a Pink Floyd nevével fémjelezve élte aranykorát, mára már sajnos a perifériára szorult.

Köszönhetően a Marillionnak, utoljára a ’80-as évek derekán volt érezhető komolyabb fellángolás, de napjainkban egyre halványabb a fény, holott rendre kiváló lemezek látnak napvilágot a stílus berkein belül. Az említett zenekarok viszonylag csekély létszámú közönség előtt lépnek fel, soraikban új arcokat nem látni, lemezeiket nagyrészt azok veszik, akik 15-20 évvel ezelőtt is megvásárolták őket. A Marillion budapesti látogatásakor olyan 400 ember volt kíváncsi a legendára, az első Arena koncerten max. 40-en lehettünk, az egyetlen hazai Pendragon fellépés 2006-ban pedig ennél is kevesebben nézőt vonzott. Ilyen számok mellett beszélhetünk első- és másodvonalról? Azt hiszem, nem. Ez pedig nem fog változni egészen addig, amíg az emberek ízlése nem változik meg. Beszélgetések során számtalanszor hallom, hogy sokan nem is nézik a kereskedelmi csatornák adásait – egyfajta tiltakozásként a kétségtelenül alacsony színvonalat képviselő műsorok miatt. Ez valóban dicséretes, ám itt azért csendesen megjegyzem, hogy közülük többen (mély tisztelet a kivételnek) mikor elfordítják a slusszkulcsot az autóban, azonnal valamelyik kereskedelmi rádió tuc-tuc zenéjének ütemére pislognak ki a szélvédőn. Lássuk be, ezeken a rádióadókon keresztül is hasonló agymosás folyik, mint a televíziókban, csak más érzékszervünkre van hatással. Tehát e téren is szerény tiltakozással élhetnénk a béka segge kategóriájú zenei kínálat ellen mondjuk azon egyszerű módon, hogy a play gombot megnyomva elindítjuk például a Pendragon 2014-es korongját…

Friss a lemez, de vajon sikerült a Pendragonnak is frissítenie? Nem tudom, valójában érdemes-e ezt a kérdést kivesézni, egyáltalán szükség van-e újításra, vagy inkább maradjon mindenki a kaptafánál. A Pendragon most ez utóbbit választotta, bár az előző, 'Passion' című album nagyobb előrelépést mutatott egy súlyosabb, metálosabb irányba, megjegyzem, kiváló arányban vegyítve az elszállós, magával ragadó dallamokat a dögösebb riffekkel. Ma mást hallunk a zenekartól, összességében nekem a régebbi lemezek hangulata köszön vissza, melyet örömmel fogadtam, bár nekem a ’Passion’ világa is nagyon bejött. Hogy mi a visszakanyarodás oka, nem tudhatjuk, bár elképzelhetőnek tartom, hogy anno a karcosabb zenei szcénából érkezett dobos, Scott Higham számos ötletet kölcsönözhetett a 2011-es albumhoz, komoly vérfrissítést adva a végtermékhez. Idei távozása után Nick Barrett gyorsan megtalálta az utódot Craig Blundell személyében, aki ugyan nem a legismertebb arc, de annál kiválóbb zenész, és akit nagy valószínűséggel Clive Nolan hozhatott a zenekarba. Mint ismeretes, Mr. Nolan az Arena billentyűse is, és ottani zenésztársa, John Mitchell gitáros Frost nevű oldalprojectjében ugyancsak Craig üti a bőröket. Játéka itt is nagyon rendben van, többek között a ritmusosabb Beautiful Soul és a Clive billentyűszólójával fűszerezett In Bardo című szerzeményekben mutatkozik meg igazán, hogy remek választás volt bevenni őt a csapatba.

Talán felesleges is megjegyeznem, de részemről külön dicséret illeti Nick Barrettet, aki most is főszerepet játszik, szívbemarkoló, elbűvölő szólói, érzelmes és bársonyos hangja fellegekbe emeli az olyan dalokat, mint a Come Home Jack, vagy a hegymászás hőskorának emléket állító Explorers of the Infinite. Játéka összetéveszthetetlen, ő egyike a legkiválóbb dallamérzékkel megáldott progrock gitárosoknak, akit nyugodt szívvel említhetünk egy lapon akár David Gilmourral vagy Steve Rotheryvel. Úgy érzem, mellette most Clive Nolan kicsit háttérbe szorul, de a már említett In Bardo-ban és az albumot záró Netherworldben azért megmutatja, hogy ő is jelen van. Ám ne feledkezzünk meg Pete Gee-ről sem, aki már a ’78-as megalakulás óta hű társa Nicknek, itt is ugyanolyan lelkiismeretes gondossággal adagolja az alapokat, mint évtizedekkel ezelőtt.

Nem szoktunk a limitált kiadványok bonusz CD-iről írni, de Nick Barrett miatt ezt most érdekességképp megteszem. A csatolt CD egy tavalyi szólókoncert felvételét tartalmazza, melyet az énekes-gitáros önálló akusztikus koncertturnéjának egyik angliai állomásán rögzítettek. A korongon természetesen Pendragon-szerzeményeket hallhatunk lecsupaszítva, de most nem is ez a lényeg. Nick régi álmát valósította meg, a BMW motorjával járta be Nyugat-Európa országait, rótta heteken keresztül az országutakat a fellépések egyik helyszínéről a másikra. Még ebben sincs semmi különös, hisz’ évekkel ezelőtt Neil Peart is így tett, a Rush akkori turnéja idején ő is motorral dübörgött végig Amerikán. Volt azonban egy „apró” különbség Nick Barrett és kanadai kollégája utazása között. A Pendragon gitárosa decathlonos sátorral, hálózsákkal felszerelkezve utazott és kempingekben aludt a kétujjnyi vastag önfelfújós matracán, borozgatott a szomszédos sátor lakóival, beállt a sorba sörért, fizetett 4 eurót a büfében sütött pizzáért. Egy álmot váltott valóra, melyet talán nem tehetett volna meg, ha valódi értelembe vett első vonalbeli zenész lenne. Paradoxon ez a javából, mert lássuk be, új lemezével a Pendragon ismét bebizonyította, a földkerekség egyik legkiválóbb progrock zenekaráról beszélünk.

Pontszám: 8.5