Saga: Sagacity

írta CsiGabiGa | 2014.07.19.

Megjelenés: 2014

Kiadó: earMusic

Weblap: www.sagaontour.ca

Stílus: Progresszí­v rock / AOR

Származás: Kanada

Dalcímek

Értékelés

Kedves gyerekek! A Zsebtévé különkiadása következik. Ma egy kanadai zenekar legújabb albumáról fogunk beszélgetni. Tudjátok, mit jelent az a szó, hogy saga? Úgy van, monda. És a sagacity? Mondaváros! Nagyon jó... lehetne, ha ez egy összetett szó lenne. De van a szónak egy olyan jelentése is, hogy okosság, ravaszság. Van erre egy nagyon jó magyar szó: furfang. Itt is van Furfangos Frigyes mester, aki nagyon ravasz kérdéssel készült ma. Igaz?

„Szervusztok gyerekek! Így van. A mai kérdésem: Forgatod, ha nem ismered, Bajban vagy, ha előveszed. Ha már tudod, mi az ábra, Többet nem is gondolsz rája. Mi az?”

Szabad a gazda!

„Hát a Használati utasítás!”

Tényleg! Milyen furfangos kérdés volt ez, Frigyes mester! És mennyire ideillő! Hiszen a lemez első dala a 'The Beginner's Guide To Throwing Shapes' albumot juttatja a nagycsoportos rockerpalánták (az idősebb korosztály) eszébe. Abban volt két nóta is, a Shape és a Scarecrow, amiből összegyúrhatták ezt az egyet. Ezt a zagyvalékos katyvaszt, amit ott játszott Ian Crichton és próbált a Saga progresszív rockként előadni, máig sem felejtem. A Saga mindig arról volt híres, hogy Ian Crichton agyontremolózott staccato stílusú gitárjátékát és a csak nyolckarú polipként eljátszható különböző hangszínű billentyűtémákkal ötvöző progresszív rockot sikeresen párosította Michael Sadler AOR muzsikába illő dallamaival. Itt valahogy a dallamok nem működnek, így arra koncentrálok, hogy a progresszív résznek szinte minden hangját hallottam már valamelyik korábbi lemezükön. Ezt a gitártémát például a slágeresebb 'Behaviour' és 'Wildest Dreams' lemezek ellenpontozásaként próbálták elsütni, ahogy most a nagyon jól eltalált '20/20' album utáni „bekeményítésnek” vélem a dolgot. Akkor sem szerettem, most sem rajongok érte. Inkább koncentrálok az öregkorára „elhorváthattilásodott” Jim Crichton basszusjátékára, melyet szokatlanul erősre kevertek ebben a dalban. Valahogy úgy, ahogy a 'Worlds Apart'-on az Amnesiában. A következő Vital Signs sajnos folytatja ezt a 'TBGTTS' vonalat, csak visszafogottabb tempóban, de ugyanúgy fogós dallamok nélkül. Mintha csak Takács Bálintot hallanám:

„Nem akarok újra „szagás” lenni! Nem akarok többé olyat játszani! Nem kellenek azok a dallamok! Én progresszívebb akarok lenni! Miki segíts!”

Aztán ahogy Bálint is – kis rávezetéssel – mindig megbékél, és rájön, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, a Saga is visszatér a megszokott kerékvágásba, és bár elsőre idegesítettek Sadler „Talk to me, Talk to me!” benyögései, ma már azt mondom, az It Doesn't Matter (Who You Are) talán a Scratching The Surface óta a legjobb Jim Gilmour dal, ami született. Az sem tett rosszat neki, hogy (megint csak a 'Worlds Apart' kerül elő) a The Interview billentyűfutama köszön ránk az első pinanyalatban, felkészítve testünket a befogadásra. (És az sem lehet véletlen, hogy a megjelenés előtt két hónappal a német turnén ezt a dalt mutatták be először élőben.)

Nos, gyerekek, olyan jó kedvem kerekedett, hogy előveszem a gitáromat, és játszom valamit nektek. Mit játsszak? „Bújj, bújj, zöld ág?” Vagy „Én elmentem a vásárba?”

Mit szólnátok egy kicsit bonyolultabb dallamhoz? Itt egy 16/8-os asszimetrikus ritmus akusztikus gitáron, mintha Steve Howe-t hallanátok a Yesből (Go With The Flow). És Sadler bácsi éneke is milyen érdekes ritmikájú. Próbáljátok csak leütni a ritmusképletet a pici kezecskétekkel! Ugye, hogy nem megy? Na, nem baj, majd a billentyűszóló alatt visszaáll a hagyományos 8/8, és akkor akár tapsolhattok is.

És most: a Zsebtévé Híradó következik!

„Meseországban vizsgálatot indítottak, hogy miért van annyi mesehős kómában. Hófehérkének állítólag a mérgezett alma akadt a torkán, Csipkerózsika megszúrta az ujját egy rokka tűjével. De hogy eshetett vele együtt kómába az egész királyi udvar? Ennek bizony valamiféle eltusolás Saga van, valószínűleg az egészségügyben divatos jó szokás szerint kéz kezet mos alapon védik egymást a felelősök. De a hencidai tisztiorvos egész Meseországra kiterjedő, azaz egészen Boncidáig tartó vizsgálatot rendelt el. A fejleményekről következő adásunkban adunk tájékoztatást.”

Ez bizony izgalmas hír volt. Úgyhogy relaxáljunk rá egy kicsit! A Press 9 című dal éppen megfelelő lesz a délutáni alváshoz. Az éteri szintetizátorhanggal és Jim Gilmour (igen, már megint) lágy hangjával („If you want to IRS to go away”) az élet és halál között lebegő ember rajzolódik ki előttem, aki gondolatban utolsó erejével a telefonos segélyszolgálat menüjében kétségbeesetten lavírozik a megváltást jelentő gomb felé, miközben Sadler hangja az akusztikus gitár kíséretével („But maybe not today”, „Perhaps some other day”) az elkerülhetetlenbe már-már belenyugvó beteg végső békéjét szimbolizálja. Az én olvasatomban. Ahogy a '20/20' címmel és borítóval Jim Gilmour szemműtétjére próbálták felhívni a figyelmet, szerintem most Ian Crichton kisfiának, Alexnek 1-es típusú diabétesze ihlette a dalt (IRS = intracelluláris jelfehérje, mely inzulin nélkül blokkolja a cukorfelvételt. Persze leegyszerűsítve.) Muszáj, hogy ez legyen! Mert ha nem, akkor ez csak egy unalmas tölteléknóta, ahogy sok kritikus értékelte, és ahogy engem is bosszantott eleinte a „Tone” üzemmódú telefon pittyegésével és a monoton egyhangú „Go ahead press...” vokálokkal. (És aki nem tud elaludni, sem élvezni a dalt, az figyelheti a megnyomott számokat, melyek épp olyan összevisszaságban hangzanak el, mint annak idején a ’Chapters’ dalai, elszórva hét lemezen.)

Nos, gyerekek, vége a délutáni alvásnak. Ébresztő! Vagy mondhatnám úgy is: Wake Up! Akinek nem jött be a föld és ég között lebegés, az most kap a képébe egy nagy adag földet. Sőt, sarat! A Wake Up a modernkedő, kütyüszerű szintetizátorhangokkal dúsított, hol erőszakos, hol Rush-os gitársounddal nyomuló és egy, a címet adó kétszavas bekiabálásból álló refrénnel elmegy a 'Pleasure and the Pain' album irányába, mely szerintem karrierjük mélypontja. Ezt a titulust az aktuális lemez kapcsán is elnyerte ez a műfaji kilengés. Legnagyobb pozitívuma, hogy legalább rövid.

Most, hogy mindenki felébredt, tornásztassuk meg elgémberedett tagjainkat: törzshajlítás, törzsdöntés, karkörzés, indiánszökdelés, pihenj! Közben ne felejtsetek el levegőt venni! Erről szól a következő dal is, a Don't Forget To Breathe. Én bizony alig kaptam levegőt, amikor először meghallottam a You're Not Alone-t idéző gitárriffeket, úgyhogy elkelt a jó tanács. A hőskorba röpít vissza ez a dal, a Saga nagy korszakába. Ó, azok a gitár-ének kettősök! Csak egy tisztességes refrént nem sikerült írniuk hozzá. Helyette van valami Kukori-Kotkoda-szerű dalolászás a refrén helyén. Azt ti is ismeritek, gyerekek! Énekeljük együtt! „Nagytaréjú, cifra tollas kapirgáló egyedek...”

És itt a kedves Versmondó Lány is! Milyen verssel készültél ma?

„Várszegi Gábor: Menj tovább!
Álmodtál, ébredtél, Vártál rá, hogy felnőtt légy.
Felnőttél, más lettél, Minden álmod elmúlt rég.
Menj! Az úton menj tovább! Ne nézz, ne nézz vissza már!
Rossz voltál, jó lettél, Megbántad, ha vétkeztél.
Múltad múlt régesrég, Volt mi volt, továbbmentél...
Menj! Az úton menj tovább! Ne nézz, ne nézz vissza már!”

Köszönjük kedves Versmondó Lány, nagyon szép vers volt. Valami hasonlót fogalmazott meg a Saga is a The Further You Goban, aminek meg pont a refrénjét találták el nagyon jól. És megint Jim Gilmour hangja kontrasztol rá Sadler énekére, míg a billentyűszóló és annak ellenpontozott dobkísérete a Perfectionist hangulatát hozza vissza rövid időre, ami ugye máris a 70-es évekbe röpített vissza gondolatban.

„Figyelem, figyelem! Itt van Hakapeszi Maki legújabb találmánya! A múltba visszaröpítő gép. Csak két tábla csoki és máris ott terem a múltban! Figyelem! Figyelem! Kettőt fizet, egyet kap! Szia Mikikém, nem akarsz a múltba visszarepülni? Csak két tábla csokoládé az ára.”

Nem, köszönöm. Épp most meséltem a gyerekeknek, hogy repített vissza az időben a Saga együttes egyik dala.

„Kár. Most akkor kinek adom el a múltba visszaröpítő gépemet?”

„Jóóó napot kívánok, Majom úr! Jól hallom, hogy itt lehet visszaröpülni a múltba?”

„Úgy van. És csak 2 tábla csokoládé az ára!”

„Én nagyon szeretnék újra fiatal lenni. Szerencsére mindig van nálam két tábla csokoládé, anélkül el sem indulok, annyira édesszájú vagyok. És most mit kell tennem?”

„Önnek semmit. Csak be kell hunynia a szemét. Mikikém, indítsd már el a lemezt! Onnan a kilencedik számtól!”

Hát igen. Az On My Way a 80-as évek közepének hangulatát árasztja, amolyan ’Behaviour’ stílusban, a Saga AORiási oldalát domborítva ki. A monumentális dallamokat a zenekarra oly jellemző gitár-billentyű játék egészíti ki. Hol párbajoznak, hol vállvetve harcolnak a hangjegyekkel. És a következő No Two Sides, bár kevésbé jól sikerült, de ugyanezen a vonalon mozog.

„Kinyithatja a szemét, készen vagyunk.”

„De hát semmi sem történt. Ugyanolyan idős vagyok, mint voltam. Csaló majom! Adja vissza a két tábla csokoládémat!”

„Azt nem lehet.”

Bizony uram, nem jár vissza a csokoládé. Hiszen a két dal erejéig visszarepült az időben, nem?

„De igen. Behunytam a szemem, és újra 20 évesnek éreztem magam, duzzadtam az életerőtől. De aztán kinyitottam a szemem, és nem változott semmi.”

Dehogynem! Ön megváltozott. Más lett az arca, kisimultak a ráncai, megnyugodott. Ez a pár perc kellemes emlékeket ébresztett Önben és ezt senki nem tudja elvenni. Lehet, hogy nem lett fiatalabb, de vallja be őszintén: nem gondolhatta komolyan, hogy két tábla csokoládéért valaki beülteti egy időgépbe és visszaröpíti 30 évet. Menjen haza és nézze meg a Vissza a jövőbe filmet! Az majdnem 30 éve készült és további 30 évet ugranak vissza az időben a szereplők. Az az igazi másfél órás időutazás! Hakapeszinek meg hagyja meg a csokoládét, hiszen ő is visszarepítette Önt az időben, ha csak pár perc erejéig is, de gondolatban ott járt a 80-as években.

„Igaza van, Móka úr! Megyek, megnézem azt a filmet.”

„Én pedig befalom a csokoládét. Mert Hakapeszi ha kap, eszi!”

Lassan a végéhez közeledünk mi is a Zsebtévé különkiadásának, de van még két dal a lemezen, melyekről beszélnünk kell. Vagy legalább az egyikről. A Luck idegesítő, mint a lemezkezdés, megint az a 'BGTTS' érzés, csak ezúttal a nyitó How Do I Look ugrik be. Ellenben a záró tétel megint egy virtuóz akusztikus gitáros nyitással kezd. Ha már annyit emlegettem a 89-es lemezt, ez meg a legszebb pillanatát idézi meg, a Giant bendzsós intrójának kistesója lehetne. A dal maga (I'll Be) inkább egy 10.000 Days stílusú 6/8-os ballada, sajnos itt is a fogós refrén hiányzik.

A kiadó nagy hibát követett el, amikor a Let It Slide-dal reklámozta meg a lemezt. Nem azért, mert nekem nem tetszik, hanem azért, mert nem olyan, mint a lemez többi része. A zenekar jobban ráérzett, amikor koncerten az It Doesn't Matterrel harangozta be az anyagot. De akárhonnan közelítjük meg, ez egy nagyon jól sikerült „vissza a gyökerekhez” lemez. A biztonsági középutas ’20/20’ lemeznél bátrabb anyag, melyen örömmel fedezem fel a beígért „régi és új találkozását”. Még ha az akusztikus gitár nem is új találmány, a Saga zenéjében még sosem volt egyszerre ennyi belőle, ami üdítő változatosság. És Jim Gilmour sem énekelt még ennyit egy lemezen. Csak még pár húzósabb dallamot kellett volna kicsikarniuk magukból, hogy ne csak a feeling legyen meg.

Nekem viszont az az érzésem, hogy most már tényleg itt a műsor vége.

Véget ért a móka mára, zárul Miki mókatára. De ha tetszett, nemsokára visszavárhatsz Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárba'. Eljövök még hozzátok. Viszontlátásra pajtások!

Pontszám: 8