Marty Friedman: Inferno

írta CsiGabiGa | 2014.06.27.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Prosthetic Records

Weblap: http://martyfriedman.com

Stílus: Metal

Származás: USA (Japán)

 

Zenészek
Marty Friedman - gitár, basszusgitár Anup Sastry - dob Toshiki Oomomo - basszusgitár Ramin Sakurai - billentyűs hangszerek Rodrigo y Gabriela - akusztikus gitár Keshav Dhar - gitár Danko Jones - ének Jorgen Munkeby - szaxofon David Davidson - gitár Alexi Laiho - gitár Ewan Dobson - akusztikus gitár Ritsu - ritmusgitár Gregg Bissonette - dob Tony Franklin - basszusgitár Chris Aiken - basszusgitár Brian BecVar - billentyűs hangszerek Jens Johansson - billentyűs hangszerek Nicolas Farmakalidis - billentyűs hangszerek Wachu - billentyűs hangszerek Hiyori Okuda - cselló
Dalcímek
01. Inferno 02. Resin 03. Wicked Panacea (feat. Rodrigo y Gabriela) 04. Steroidhead (feat. Keshav Dhar) 05. I Can't Relax (feat. Danko Jones) 06. Meat Hook (feat. Jorgen Munkeby) 07. Hyper Doom 08. Sociopaths (feat. David Davidson) 09. Lycanthrope (feat. Alexi Laiho & Danko Jones) 10. Undertow 11. Horrors (feat. Ewan Dobson) 12. Inferno (Reprise)
Értékelés

Én mint a helliocentrikus (pokolközpontú) világkép megalkotója, megérdemelt (?) pihenésemet a Pokol-szigetek egyikén akartam tölteni. És miközben aszaltam a pöcsöm a naturista strandon, arra gondoltam, mi sem lenne stílszerűbb, mint egy kis pokolrockot hallgatni közben. Marty Friedman ’Inferno’-ja nemrég jelent meg, így adta magát a lehetőség: erről fogok írni, ha visszatértem.

Marty azzal szerzett magának világraszóló elismertséget és hírnevet, hogy Jason Beckerrel közösen csinált két lemezt Cacophony néven, melyek ma már kultstátuszban vannak a gitárorgia rajongói körében, majd egy évtizeden át volt a Megadeth gitárosa, mielőtt Japánt választotta új hazájának. Már a Cacophony alatt csinált egy szólólemezt (Jason Becker is, úgy a '78-as KISS szólólemezek mintájára külön-külön, de egymás albumain is közreműködve), majd a Megadeth években is folytatta a szólóanyagok megjelentetését. Véleményem szerint ezek voltak a legjobb alkotásai. Az utóbbi években viszont régi rajongói a pokolra kívánták, amikor a rajzfilm-betétdal ízű japán popslágereket dolgozta át gitárra (’Tokyo Jukebox’ és ’Tokyo Jukebox 2’), növelve ezzel népszerűségét választott új hazájában, és persze bankbetétjét is, hiszen a japcsik vették, mint a cukrot befőzési szezonban. Marty hát elment a pokolba, hogy végigjárja annak legmélyebb bugyrait. Persze nem mint a bűnös, akit az ördögök vezetnek az orrába mélyesztett karikát rángatva táncoló medve gyanánt a neki kijelölt rotyogó üst felé. Iszonyú kemény riffekkel kopogtat – mit kopogtat, dörömböl – a pokol kapuján. A Cacophony–Megadeth évek minden keménységével toppan be az Infernoba. A vörös ködben kitáruló kapun át beáramló földöntúli fényben lép be széles terpeszben, gitárjával a nyakában, ahogy én elképzelem. A videó ehhez képest? A széles terpesz megvan, de az emelkedőre felfutó, majd ott emelkedő keblecskékkel pihegő miniszoknyás lánykák látványa csak egy tabletje előtt rejszoló japán tinédzsert csábít bűnös gondolatokra. A zene mindenesetre az, amire az európai / amerikai rockerek régóta várnak, igazi brutál metal, mégis tele friedmanes technikás fricskákkal. A refrén meg, ha van ilyen egy instrumentális nótában, a Cacophony világát idéző, igazi gitárhős típusú dallamorgia. Egy ilyen belépőtől az összes ördög összeszarja magát!

Persze a dalcímeket olvasva nem Dante poklába tart a séta, hanem a belső pokolba. Mindjárt itt a baljós hangulatú Resin, amit én magamban csak re-sinként tudok értelmezni, vagyis valamifajta visszaesésként a bűnbe. Mi ez? Talán éppen egyfajta gyónás a ferdeszeműek felé, hogy „Vétkeztem atyám. Visszatértem a Megadeth bűnös világához.” Aztán, mint jó keresztény, meggyónt, megbocsáttatott és mehet megint újabb bűnt elkövetni. Belecsap a lecsóba, hogy csak úgy fröccsen, az előző nótához hasonló durva riffek közé ágyazott virgákkal operál, majd pár percnyi villogás után megint eljő a bűnbánat ideje, és az az állati, James Bond-filmekbe is beillő nyitótéma visszatér, hogy újra bocsánatért esedezzen, mielőtt a zseniális Rodrigo y Gabriela „acoustic mortale” bravúrjainak kíséretében újabb bűnök felé indul. Bizony, a Wicked Panacea, Steroidhead, I Can't Relax címek meghatározzák az irányt, ahová tart ez a bűnös lélek, és ez talán rosszabb, mint a pokol. De nem a zene. A vendégzenészek sokasodásával a muzsika is egyre változatosabb. Az indiai származású Skyharbor-gitáros még inkább elviszi thrash felé, hogy a kanadai gitáros-énekes, Danko Jones egy kis punk-rock kilengést hozzon, majd a norvég jazz-szaxofonista szinte Frank Zappás őrületbe kerget a Meat Hookban. Ezt az őrületet még tovább fokozza az az elmebeteg zongorakíséret, amilyet utoljára a Jive Bunny & The Mastermixers Beethoven-feldolgozásán hallottam. Persze mindez Friedman módra, hol agyament tekerések, hol a gitárhősök fénykorát idéző dallamszólók kíséretében. Imádtam azt a kort, amikor még el lehetett dúdolni egy gitárszólót!

A szürkébbre sikerült, inkább csak ujjgyakorlatnak beillő Hyper Doom egy kétperces lélegzetvételnyi szünetet engedélyez a Zappa-őrület és az újabb thrash metal nóta között. Itt már nemcsak a zenei alapok vannak meg, de a Revocation gitáros-énekesnek „hála” a hörgés is elérte Marty muzsikáját. Kb. ez az a zene, amit ki nem állhatok. Kivéve, ha ilyen technikai bravúrral adják elő. Nos, túl sokkal többet nem énekel Alexi Laiho és Danko Jones sem a farkasemberről, inkább csak üvöltik – mondhatnám vonyítják – a mondanivalójukat, ezzel a punk-rockos kísérettel valahogy mégis jobban bejön nekem. És Alexi anyazenekarát (Children of Bodom) ugyan nem bírom, de játszott ő szívemhez közelebb álló muzsikát a Warmenben, hogy a Sinergyről ne is beszéljek, melynek I Spit On Your Grave című szösszenete benne van az all-time top 20-as listámban. Persze ott gitárosi adottságait kamatoztatta, míg itt énekesi meg-nem-adatottságai kerültek előtérbe.

A gyönyörű Undertow mintha egy teljesen más világba röpítene. Mintha Gary Moore Johnny Boy-át látnám kissé feltupírozott hajjal. Vagy csak összeborzolva a sok eddigi fejrázástól. A „hagyományosabb” zenéhez „hagyományosabb” zenészek dukálnak: Gregg Bissonette dobon és Tony Franklin basszusgitáron közreműködik. Ők még a „békebeli” ’True Obsessions’ lemezen vendégeskedtek Martynál. Billentyűknél szintén két régi zenésztárs, Brian BecVar és Jens Johansson. És ez csak a bemelegítés volt a fő attrakció előtt: a Cacophony óta először hallhatunk Jason Beckerrel közös szerzeményt Friedmantől. A sajnálatosan több mint húsz éve mozgásképtelen Jason Becker elméje azóta is száguld, komponál és dalait a számára elkészített speciális számítógéppel, szemmozgással kottázza. Hogy mit élhet át belső börtönében, az az igazi pokol. Erről szól a Horrors című szerzeménye, melyben Jason „szerepét” Ewan Dobson kanadai fingerstyle gitáros „alakítja”, míg az elektromos gitáron Marty villog. Az Inferno (Reprise) a nyitó lassú téma (mely sajnálatos módon lemaradt a videóklipről) kibontása, és egyben gyönyörű lezárása a Cacophony világának. Jöhet a ’Tokyo Jukebox 3’! (Csak vicceltem. De ettől még igaz lehet.)

Pontszám: 9