Ian Anderson: Homo Erraticus

írta Adamwarlock | 2014.04.30.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: http://www.iananderson.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Ian Anderson - ének, fuvola, furulya, akusztikus gitár Florian Opahle - gitár John O'Hara - billentyűk David Goodier - basszusgitár Scott Hammond - dobok Ryan O'Donnell - ének
Dalcímek
Part One: Chronicles 01. Doggerland 02. Heavy Metals 03. Enter the Uninvited 04. Puer Ferox Adventus 05. Meliora Sequamur 06. The Turnpike Inn 07. The Engineer 08. The Pax Britannica Part Two: Prophecies 09. Tripudium Ad Bellum 10. After These Wars 11. New Blood, Old Veins Part Three: Revelations 12. In for a Pound 13. The Browning of the Green 14. Per Errationes Ad Astra 15. Cold Dead Reckoning
Értékelés

Ian Anderson olyan, mint a jó bor, a korral egyre csak jobb lesz…" Ezt a hülyeséget egy külföldi honlap albumkritikájában olvastam, és azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Már az a szándék, hogy egy rockzenetörténeti legendát, aki egész pályafutása alatt sorozatban gyártotta az etalon albumokat, valamilyen fejlődési skálára állítsunk, számomra blaszfémia. Meg Anderson régen is piszkosul jó volt. Azonban igaz, ami igaz, meglepő, sőt ámulatba ejtő, hogy a 66 éves, sokat látott, sokat hallott, és sokat játszott trubadúr mire képes egy olyan korban, ami már (elvileg) meghaladta az ő alkotói pályafutásának zenitjét.

Engem szó szerint letaglózott a ’Thick as a Brick 2’-vel, mert döbbenetes volt hallani, hogy tudta Anderson pontosan ugyanott folytatni a munkáját, ahol 40 éve abbahagyta. Ez a tudatosság és koncepciózusság a ’Homo Erraticus’-ra is vonatkozik. Egyszerűen az új lemezével Anderson közelebb repített minket a ’70-es évekhez, mint bármilyen fénykép vagy videofelvétel. És itt nem valami féle nosztalgiázásról, múltidézésről van szó, hanem sokkal mélyebb folyamatokról. „Olyan ez az album, mintha a ’70-es években készült volna” – hányszor láttuk már ezt a klisés mondatot kritikák tömkelegében? Egy csapat hasonló dallamokkal, ugyanolyan hangszereléssel és stílussal legyárt egy lemezt, mint a Zepp, és akkor már sütik is a homlokukra a bélyeget egy hetessel meg egy kövér nullával. Na bumm… Vagy beválik, vagy nem. Mondjuk egy Chickenfootnak vagy egy Black Country Communionnak jól áll, másoknak meg kevésbé. Azonban Ian Anderson  esetében teljesen más a helyzet.

Van egy fontos különbség a múltidézés és a ’Homo Erraticus’ világa között, mégpedig az, hogy az alkotó trubadúr valóságos művész, akinek az, amit ’70-es éveknek nevezünk, nem egy korszak, hanem egy létállapot. Az meg már más kérdés, hogy nála ez a létállapot nem múlt el. Ahhoz, hogy értsük, hogy miért nagyszerű lemez a ’Homo Erraticus’, fontos észrevennünk, hogy főhősünknek mindig van egy jól körülírható mondanivalója, és maga a stílus csak egy kifejezési eszköz, egy nyelv, ha úgy tetszik. Ian Anderson pedig 40 éve egy nyelvet beszél, fogalmazza azt meg a saját vagy a Jethro Tull  neve alatt.

Számomra nem érdekes a lemez elkészítésének történeti háttere, az sem, hogy mi okozza két Tull tag hiányát (főleg mivel már az előző album is nélkülük készült), sokkal érdekesebb a koncepció. Hogy, hogy nem, ez a kiadvány is konceptalbum, és újból feltűnik benne a hős/antihős Gerard Bostock, aki a történet szerint a lemez dalainak szövegét írta egy Ernest T. Parrit nevű maláriás brit katona emlékirataiból. Anderson ismételten történelmi perspektívába helyezi a mondanivalóját, ami nemcsak aktuális, de húsbavágó is, és mindezt a már említett saját nyelvén teszi, ami ötvözi a folk, a rock és a kelta zenék legjavát.

Ugyanazt tudom mondani, mint a ’TaaB2’ esetében: itt sincs értelme dalokról vagy zenészi kvalitásokról beszélni. Egy játékos, könnyed, de annál mélyebb lemez a ’Homo Erraticus’, ami ismételten csodálattal vegyes tiszteletre késztet alkotója iránt. Alig várom az augusztusi koncertet.

Pontszám: 9.5