David Crosby: Croz

írta Bigfoot | 2014.02.03.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Blue Castle Records

Weblap: http://www.davidcrosby.com

Stílus: 

Származás: Egyesült Államok

Dalcímek

Értékelés

A sok ütközetet megért, Woodstockból szalasztott vén hippi lemezét úgy hirdetik, hogy húsz év után ez az első szólólemeze. Szólólemez – erre kéretik koncentrálni, ugyanis azt a legkevésbé sem lehet elmondani, hogy 1993-as ’Thousand Roads’ óta csak a babérjain ült: koncertalbumokat adott ki, CPR triójával, melyben fia billentyűzik, is legyártott pár lemezt, no meg párszor összejött három régi haverjával, Stillsszel, Nashsel és Younggal, habár az utóbbi időnként el-elmaradt.

Még tavaly novemberben a Rolling Stone magazinnak arról sopánkodott, hogy milyenek a kortársai, akiktől mostanában annyi telik, hogy régi anyagokat dolgoznak fel újra, cover-albumokat készítenek, vagy duetteznek. Nos, az új albumon 11 friss, ropogós szerzemény található. Kategóriát ne kérdezzetek, lehetetlen egy skatulyába begyűrni ezt az anyagot, annyira sokszínű. Dallamos, sokszor slágeresen fülbemászó, máskor misztikus, savas hangsorok viszik a prímet. Az akusztikus gitár nagyon fontos szereppel bír végig az anyagon, néhol a zongora kalimpál. A dob csak finoman, de határozottan képviseli a ritmust, estenként egy kis szaxi tolakodik elő a háttérből, ilyenkor jazzes ízt kapunk. Az összkép lágy, nyugtató, de a végeredmény elgondolkodtató. Nem lehet háttérzenének hallgatni, ahhoz túl gazdagon hangszerelt, idő kell, hogy megszeressük.

Lehet, hogy nekem van botfülem, de nem hallom a CSNY hatását – nincs country, blues, semmi ilyen. Egyáltalán nem úgy hangzik, mint egy retrospektív anyag, nagyon is mai, modern, a jelenkor emberének szól. Crosby fia, David Raymond szerzőtársként közreműködik, és a hangszeres részek nagy részét is magára vállalja, még a dobprogramot is ő irányítja. Más elektronikus bigyó nem is hallatszik. Az első dalhoz, a What’s Broken-hez Mark Knopflert hívták erősítésnek, aki az elektromos gitárt kezeli a rá jellemző stílusban.

Essen néhány szó a szövegekről is, mert legalább akkora jelentőséggel bírnak, mint a zene. Nem jellemző, hogy történeteket mesélnek el bennük, inkább a lélek egyes rezgéseire reflektálnak. Nem kibogozhatatlan, metafizikus gondolatokban, hanem tisztán megfogalmazott, egyértelmű sorokban boncolgatják lelkünket, emlékeinket, érzéseinket. „A tűz melege összehozza a családot” – énekli még mindig tiszta, szárnyaló hangján a főhős, az album talán legdinamikusabb dalában, a Slice of Time-ban, melybe egy kis progresszív rock ízt is belekevertek.

Nem bírom ki, tennék egy összehasonlítást a The Rides albumával, ahol Stephen Stills játszik. Az a korong csont nélkül átmegy, hiszen a sok feldolgozással, amolyan tapsolj velünk-beindulós nótákat nyomnak az ifjú titán, Kenny Wayne Shepherd vezetésével. Crosby kockázatosabb utat választott, hiszen inkább leültet, nyugtat, elgondolkodtat. Elmélyültebb, nehezebb muzsikát hozott össze, de nálam ő a nyerő. 

Pontszám: 8.5