Harem Scarem: Mood Swings II

írta Equinox | 2013.12.21.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://haremscarem.net

Stílus: Dallamos hard rock

Származás: Kanada

 

Zenészek
Harry Hess - ének, billentyűk Pete Lesperance - gitár, basszusgitár, billentyűk Creighton Doane - dobok Darren Smith - ének (6.)
Dalcímek
1. Saviors Never Cry 2. No Justice 3. Stranger than Love 4. Change Comes Around 5. Jealousy 6. Sentimental Blvd. 7. Mandy 8. Empty Promises 9. If There Was a Time 10. Just Like I Planned 11. Had Enough 12. World Gone to Pieces [új dal] 13. Anarchy [új dal] 14. Brighter Day [új dal]
Értékelés

Adva van négy kanadai fiatalember, akik a Bugs Bunnyból választják a nevüket, méghozzá egy nyúlról. Akkora és olyasmi jellegű slágereket írnak, mint a Bon Jovi, remek, szomorkás dallamokkal, balladáikban a rádiófaktor Bryan Adamsszel vetekszik... Nos, ezek az arcok biztos szupersztárok, ugye? Hát nem, a sztárság nem egy ilyen algoritmus alapján működik. Aki csak hallotta az 1988-ban, tehát épp negyedszázada alakult Harem Scaremet, egyhangúlag egyetért abban, hogy méltatlanul alulértékelt a torontói dallamgyáros kvartett. Még annak az elvnek is beintettek, hogy a saját hazájában senki sem lehet próféta, mivel a hazai indulásuk alapján (sikeres kislemezek, videók készültek már a debütlemezből is) nemzetközileg is befuthattak volna. Érthetetlen sztori az övék, igazi hullámvasút. A zenekar a ’90-es évek végén nevet változtatott (Rubber), a rajongói keménymag felfokozott érdeklődésének hatására kiadták a korai  demóikat (‘Early Years’), majd feloszlottak, míg First Signal néven a banda magja össze nem állt 2010-ben, majd megjelent az életművük is újrakiadásban (hol máshol, mint az erre a stílusra felesküdött Frontiers Recordsnál?). 2012 decemberében pedig jött a bejelentés: ők lesznek 2013 októberében a nottinghami Firefest főzenekara. Most pedig itt vagyunk, egy legendás hírnevet érdemlő zseniális csapat felvette nekünk újra a legjobb lemezét, amely szeptemberben meg is jelent.

A legjobb lemez nem járt együtt legendás eladásokkal, a legendás státusz nem volt egyértelmű az eredeti kiadás pillanatában. A négytagú dallamos hard rock formáció igazi szélmalomharcot vívott a hírnévvel. A debütlemez már megmutatta, hogy nagyjából mire lehet tőlük számítani: profi dallamos hard rock alapokra érkeznek rendkívül fülbemászó AOR dallamok, tele harmóniával, sok háttérvokállal, ám valahogy mégis elkerülték a csöpögősséget, a helyenként feltűnő kevésbé happy dallamoknak hála. Az első lemez volt az ígéret, a második (eme írás tárgya) meg egyenesen a bombabiztos bizonyíték. A debüt fapados borítója után már sokkal jobban néz ki a ‘Mood Swings’-et díszítő festmény is, a zenészek is magabiztosabbak, egyre jobbak lettek, az meg a legfontosabb, hogy eddig sem voltak gyenge dalszerzők, ám a mágia még erősebb lett, a Hess / Lesperance duó nyolc dalt jegyez közösen, Hess kettőt, míg Lesperance egyet egyedül. Ráadásul itt a produceri munkálatokért is ők feleltek. Az új felvételen csak Lesperance gitározik, de mivel a dalok kétgitáros felállással íródtak, ezentúl is gitárosként fogom emlegetni Hesst is.

A két gitáros vezérletével tehát 1993-ban elkészítették azt a ‘Mood Swings’-et, amely egyrészt szubjektív véleményem szerint a műfaj legjobbja az egész évtizedben, meg gyakorlatilag minden rajongó szerint nyilván a zenekar életművén belül is referenciapont, másrészt bebizonyították, hogy a dallamtalanított ’90-es években is lehet hatalmas, szárnyaló melódiákból is remekművet alkotni a rockzenében – nulla újító szándékkal, viszont sokféle hatást egy egységes hangzásba gyúrva, egy földöntúli dallamérzék maximális kiaknázásával. A ‘Mood Swings’ egyesített mindent, amiért a kor hard rockját szeretni lehetett: fülbekúszó slágerek énekelhető refrénekkel, mély, de ugyanakkor nem elvont, tehát rádiókompatibilis balladák, az érzelmek dominálják a lemezt, és a két gitáros elegáns dallamai a vájtfülűek bárminemű igényét is képesek kielégíteni. Annyiban több és másabb ez a banda, mint a kor hard rockjának java, hogy nem feltétlen a kitörő eufória zenéje ez, hanem csendes nyugalmat és pozitív atmoszférát sugároz. Nem az a bulizós partirock, de sötétségnek és negatív érzéseknek sincs helye a lemezen, tökéletesen eltalált elegy.

Ha a ‘Pyromania’-korszakos Def Leppardék még jobb zenészek lettek volna, akkor kijöhettek volna ezzel a lemezzel is ’83 után (érdemes a ritmusokat, vagy a háttérvokálokat megfigyelni például). További nagy hatásként érhető még tetten az AOR két nagyja, a Foreigner és a Journey fémjelezte vonulat, ezen bandák zenéjét tette egy leheletnyit keményebbé a Harem (persze annál keményebbet nem nehéz alkotni, de hasonlóan dallamosat és kicsit keményebbet már annál inkább). Ám nem csak ebben rejlik a lemez nagysága. A banda mind a négy tagja tud énekelni, ez meg rendkívül jól jön a mindent elsöprő háttérvokálokkal gazdagon fűszerezett zenéhez. Harry Hess hangja nem az a kényszerből énekessé vált gitároshang, szólóénekesként is megállná a helyét, míg a dobos Darren Smith egy dalban az összes éneket is elvállalja (Sentimental Blvd.), de mindenki orgánuma hallható a lemezen a háttérvokálokban.

A dalokról sok újat nem lehet elmondani, mégiscsak egy 20 éves klasszikusról beszélünk, de ha tömören kéne, akkor a klipes No Justice slágere összefoglalja, hogy miről is szól ez a zenekar. De nem csak dallamokban jók, keménységben is tudnak újat mutatni, a Change Comes Around bevezetését valami keménykötésűbb modern metal banda is írhatta volna, viszont a csapat legerősebb oldala természetesen a megadallamos (AOR-os) refrénekkel ellátott, húzós hard rock alapokból építkező Empty Promises vagy Saviors Never Cry jellegű alapvetések. Ehhez kulcsfontosságú, hogy “dreams can never die” (Saviors Never Cry) jellegű libabőrözős dallamok bukkanjanak fel mindenhol. Ám nem csak vokális szerzeményeket találunk, erről a Pete Lesperance-féle Mandy rövid instrumentális gondoskodik, szép érzelmes játéka van, a 2 perc ideális hossz egy ilyen ötlet kiteljesedéséhez. A Just Like I Planned meg a zenekar legpoposabb oldalát domborítja ki (az előző lemez Honestly című tételéhez hasonlóan), ám kiérlelt dallamokból itt sincs hiány, felszínességnek nyoma sincs. Ha pedig szintén balladisztikusat akarunk, de rockosabbat, arra is van példa: If There Was a Time.

Az eredetileg is Darren Smith dobos bluesosabb és talán musicalesebb orgánumával készült Sentimental Blvd.-ban most is megtartották az eredetileg éneklő régi társat, de most már a zenekart 2000 óta erősítő Creighton Doane-é a dobalap az új felvételen. Igazi csapatmunka folyt most is, és a zenekarból áradó pozitív töltet itt nem áll meg. A zenekar Facebookján is állandó kapcsolat állt fenn a rajongókkal az újravételek alatt: nem győzöm eleget méltatni azt az emberközeliséget, amely a lemezből is árad, és a modern technikának hála, most már szó szerint emberközelbe hozza ezt a remek zenekart, amely ennyire törődik azokkal, akik sokra értékelik őket.

A csapat arányérzéke bámulatos, sokfelé ágazik szerte a lemez (blues, pop, AOR, hard rock), de nagyon kompakt egységet alkot, mivel minden elemre jellemző a lényeg: a mindent összekötő dallamérzék. Valamint újabb pirospont jár azért is, hogy nincs egy cukros dallam vagy vadhajtás sem, zseniálisan elkerülték ezeket a csapdákat, amelybe főleg a ’80-as évek végi, és ’90-es évek eleji tradicionális hard rock csapatok beleestek. Pedig a dalok itt sem szólnak nagyon különleges dolgokról, csak emberi kapcsolatokról, reményről, szeretetről, igazán nagy megfejtés nincs a szövegi oldalon, és mégis. Innen ered viszont a nagyon emberközeli mivolta az egész lemeznek: él, lélegzik, mert egy kerek, egységes egész.

Felvetődik viszont a kérdés, hogy minek kellett újrakiadni ezt az alapművet? Talán azért, hogy egy kicsit visszahozza őket a köztudatba. Talán nem is úgy kéne fogalmazni, hogy vissza-, hanem behozza őket. Talán most megkapják azt a lehetőséget, amelyet 20 éve valamiért elvett tőlük az élet. Most már legendának számítanak, van egy stabil bázisuk is, szóval hadd szóljon! A borító sem sokat változott, egy fehér alapra került az eredeti kép kicsinyítve. Hogy az újrakiadás a régi rajongóknak is kedvezzen, találunk a lemez végén 3 új dalt, amelyek méltók a zenekar eddigi életművéhez, hangzásban is passzolnak hozzá (persze kicsit modernebbül dörrennek meg), így csak ajánlani tudom ezt az újravételt. A World Gone to Pieces egy modernebb köntösbe öltöztetett klasszikus dallamos HS-szerzemény, az Anarchy-ben talán Lesperance gitárjátéka a legerősebb, míg a záró, balladisztikusabb Brighter Day úgy zátja a lemezt, ahogy egy Harem Scarem lemezt illik. Jó előjelek ezek egy valószínűsíthető új albumhoz, megvan még bennük a tűz, amelyet az új szerzemények bizonyítanak. Japánban bónusz DVD is jár hozzá, arról viszont nem tudok nyilatkozni.

Pontszám: 9