Deep Purple: Perfect Strangers Live

írta Bigfoot | 2013.10.25.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Eagle Rock Entertainment

Weblap: http://www.thehighwaystar.com

Stílus: Hard rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Ritchie Blackmore - gitár Ian Gillan - ének Roger Glover - basszusgitár Jon Lord - billentyűsök Ian Paice - dob
Dalcímek
01. Highway Star 02. Nobody's Home 03. Strange Kind Of Woman 04. A Gypsy's Kiss 05. Perfect Strangers 06. Under The Gun 07. Knocking At Your Back Door 08. Lazy (including Ian Paice drum solo) 09. Child In Time 10. Difficult To Cure 11. Jon Lord Keyboard Solo 12. Space Truckin' (with Ritchie Blackmore guitar solo) 13. Black Night 14. Speed King 15. Smoke On The Water
Értékelés

A jó ég tudja, miért vártak majdnem harminc évet ennek a felvételnek a megjelenésével, de ha akkor kiadják, feltehetően VHS formátumban, aktualitásánál fogva ma egy korszakos, élő Deep Purple anyagról beszélhetnénk, így viszont „csak” egy fontos, retrospektív filmről elmélkedhetünk. Igen, fontos ez az anyag, hiszen az újjáalakulást követő egyik legelső bulit láthatjuk. 1984. december 12-én, 13-án és 14-én három koncertet adtak Sydneyben, ezekből az első bulit nézhetjük most meg. A másik kettő kalózformában létezik az interneten, ebből az egyiken nem kisebb vendég lépett fel velük, mint George Harrison, aki fel is bukkan az amatőr felvételen. A Perfect Strangers Tourról élőképes kiadvány hivatalosan még nem látott napvilágot. Hivatalosan nem, de aki akarta, megnézhette ugyanerről a turnéról a 85-ös párizsi fellépést, melyet a Rockpalast keretében vettek filmre és számtalan egykamerás kalózfelvétel kering a világhálón erről a sorozatról is. 

Vártuk, nagyon vártuk ezt a kiadványt, hogy végre a jó minőségű koncertfilm, a korszakot élethűen dokumentáló anyag is a birtokunkban legyen. Egy lelkes, boldog csapat játszik a színpadon – még Blackmore is elmosolyodik időnként –, tele energiával, játékkal, invencióval. Ezen a bulin az egész csapat jobb, mint azon a bizonyos párizsi hangversenyen: gördülékenyebb, dinamikusabb az egész fellépés. A spontán hangszeres megnyilvánulások és a hosszú szólók ezer százalékban bizonyítják, hogy Deep Purple színpadra termett zenekar, sokkal jobban érzi magát ott, mint a stúdió falain belül. Szédületes a Strange Kind of Womanben előadott improvizációs betét, amit Blackmore, Gillan és Lord hoz össze.

Nem véletlen, hogy annyi élő felvétel lát napvilágot tőlük, egészen a mai napig. Néha a pillanat szül nagyszerű témákat egy-egy dalban. A nóták csak vázszerkezetek, nyersanyagok, melyeket mindig másként játszanak el estéről estére. Ebben persze Ritchie Blackmore jár az élen, akinél sosem lehet tudni, milyen variációval áll elő. Hallgassátok meg a három 72-es japán koncertet a három egymást követő napon. Teljesen eltérő szólókat produkál Ritchie, de valahogy Lord sem boldogul a kottával, pedig ő egész jól ismerte.

Nem tökéletes, tiszta show, mert akadnak hibák, főleg Blackmore részéről – aki egyébként ennek ellenére a legnagyobb teljesítményt nyújtja –, de ez is bizonyítja, hogy a Purple muzsikája nem kalkulált, műanyag termék, hanem ZENE – így, csupa nagybetűvel, minden kiszámíthatatlanságával, szélsőséges megnyilvánulásaival együtt. Persze, Lord, Glover és Paice szintén hozza a maximumot, de az abszolút sztár ez a mogorva, borzasztó természetű gitárgéniusz, kétség nem férhet hozzá.

A hangzás, na az bizony nem digitális, nem steril, hála a jó égnek, hanem igazán az ember elevenjébe kap, főleg a gitár. Igaz, nem mindig hallom az egyensúlyt, egyes hangszerek időnként túlzottan a háttérbe tolódnak. A kép sem valószínűtlenül éles, néha sötét a színpad, egy-két homályos vágókép bennmaradt, és nem mindig azt mutatják, aki éppen szólózik, vagy a középpontban szerepel.

Ami fájó pont a számomra, az Gillan hangja, ami már ekkor is erős hanyatlásban volt. Nem csak a régi nagy slágerekben, hanem az aktuális lemez dalaiban sem nyújt kiemelkedőt. Azonban igaz, hogy például a Nobody’s Home énektémáját embertelen nehéz koncerten jól visszaadni. A Child In Time-ba ugyan belemennek, de pont a legfontosabb szereplőn kifog a szopránsikoly, és ez a ballada ezen attrakció nélkül nem az igazi.

Pontszám: 9.5