Sammy Hagar & Friends: Sammy Hagar & Friends

írta ProblemChild | 2013.10.17.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.sammyandfriends.com

Stílus: Rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ha egy album címe – rendkívül kreatívan – 'Sammy Hagar and Friends', a lehetséges közreműködő zenészek száma egyből leszűkül...  úgy cirka hatmillióra. A „Red Rocker” ugyanis kb. negyvenöt éves pályafutása alatt az újvilág valamennyi számottevő zenei tényezőjét megismerte színpadról (beleértve Ozzy és a Journey vagy a RHCP dobosát, a Van Halent és Joe Satrianit), backstage-ből, vagy valami eldugott kocsmából. Stílusra már könnyebben lehet tippelni, mert bár Sammy bácsi a bluestól Van Halenen át a klasszikus '80-as hair metalig mindenhol alakított, mindvégig megmaradt egy jófajta amerikai, energikus lüktetés mellett. Srácok ez az arc, ez true. Annyira Amerika, és annyira rock, mint egy Marshall JCM-800. Oké, a tag nem találta fel a spanyolviaszt, nem hozott semmi egetverő újítást – sőt néha komoly áthallások vannak –, de amit csinál, az olyan szinten átjön, hogy etalon.

A 2013-as album egy tömény jutalomjáték. Aki a '84-es ’I Cant Drive 55’ vagy egy Van Halen lemez után keveri a hangszóróra, elsőre meglepődik a nyugodtabb, kicsit lassabb tempón. De tévedés ne essék, ez nem az a „vissza a gyökerekhez” album, amit annyian elkövetnek a hatodik X, és az utolsó ötletük után, remélve, hogy a nevük eladja a középszerű korongot. Essünk is túl a mínuszon. A Personal Jesus feldolgozás felejthető. Hiába a perfekt hangzás (erre visszatérek), a jó hangszerelés, a füstös kocsmahangulat, a hangszeres játék, egyszerűen: semmilyen. Csak annyira kell ide, mint tevére az AC-pumpa. Skip, FFW, vagy simán Del. A többi dal viszont odaver. Az album minden száma egy nosztalgikus vonal mentén, de más stílben íródott. Van itt kocsmablues, valami rockeres októberfeszt hangulatú sörbe-körbetánc, stadionszögelés, vadnyugat, road-rock, bongós-kongás latinódrink és slidegyűrűs tornácbendzsó természetesen naplementével.

Ráadásul az összes elragad. Igazából elég durván. Elindul egy szám, fogalmam sincs a címéről, de már ott ülök a  66-oson egy viharvert, poros, fekete Camaróban, és megyünk a franc se tudja hová. Elindul a szöveg, megnézem a címet és lám: Bad on Fords and Chevrolets. Másik track, és máris valami Vadnyugat, póker, ilyenek. Számcím: Ramblin' Gamblin' Man. Még semmi szöveg, de már érzem, hová visz a dal. Komoly élmény. És nem valami korabeli hangzás miatt. A lemez nem követi el a klasszikus hibát, nem próbálják '58-ban felvenni. Magasak, mélyek rendben, hangszereknek hangjuk van, az ének érthető. Sőt, be kell vallanom, cseszett jól szól a lemez. Az arányok, a tér, a keverés végletekig profi. Érződik, hogy nem odarakták rutinból, hanem dolgoztak rajta. De számomra a legirigylendőbb pont: a gitárhangzások. Zenészek közt ismert jelenség, mikor órákon át próbálkozol, dugdosol, tekergetsz, talán most, mégsem, hol van már Az a Hangzás? Hát Sammy-nél akad pár. Számonként vagy négy. Komolyan, irritáló. Mások albumokat építenek egy eltalált sound köré, itt meg mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, párosával szórják őket.

Legalább nem hiába. A hangszeres játékban nem találni hibát. Érződik a tapasztalat, a profizmus, Hagar mester énekén szintúgy. Igazából ezt el is vártam. Viszont ami kissé meglepett, az könnyedség, az a felszabadult öröm, amivel ez az egész, hangszer és ének egyaránt átjön. Hatvan éven, vagy harminc albumon túl – és a többiek sem ma kezdték – semmi fásultság, hideg rutin vagy megszokás. Szinte magam előtt látom, ahogy ezek az arcok fülig érő vigyorral egymásra néznek: „Okay, dude, let's play rock 'n’ roll ”.

Az album hallgatása közben végig ott volt bennem: Ez Amerika. Az az Amerika, amit szeretünk – ha létezik, ha nem. Valami felszabadult, könnyedség, BeWhatYouWannaBe érzés. Egy másik szintje a profizmusnak. Még azzal sem foglalkoztak, hasonlít-e valamire a megírt dallam. A Gamblin' Mannél egyből Jackson Black or White-ja ugrik be, a lüktető Not Going Down-t, kicsit más hangszereléssel, perfektül el tudnám képzelni a Holló c. filmben, így halloween táján, a Knockdown Dragout eleje közepes rokonságot mutat a Nickelback Burn It To the Ground-jával, de senki se törődik vele. Egy percig se hiszed el, hogy nagy kínjukban leloptak volna valahonnan. Ez jött. Megírtuk? Meg. Jó? Király! Olyan, mint a... ki nem szarja le?

Pontszám: 8