Fox: Lucifer

írta Hard Rock Magazin | 2013.10.05.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Columbia

Weblap: www.fox-music.ch

Stílus: Hard rock

Származás: Svájc

 

Zenészek
Mark Fox - ének Tom Naumann - gitár Dennis Ward - basszusgitár Markus Kullmann - dob
Dalcímek
1. The Answer 2. Hang On Ruby 3. Lucifer 4. Back For More 5. I'll Do It All Right 6. Wonderland 7. Nothing To Loose Tonight 8. Gimme Your Love 9. Too Young To Die 10. I Can't Sleep 11. Right To the End
Értékelés

A Gotthard és a Shakra a két kedvenc svájci bandám. Azonos stílusban alkotnak, és működésük is sok hasonlóságot mutat. Szinte egy időben üresedett meg mindkét zenekarban a frontemberi pozíció – Steve Lee, a Gotthard énekese, mint tudjuk, végzetes kimenetelű közúti baleset következében életét vesztette, Mark Fox pedig, bár hangi adottságainak köszönhetően simán átigazolhatott volna a Shakrából a Gotthardba, szólókarrierbe kezdett. Néhány hónap eltéréssel mindkét zenekar új énekessel jelentetett meg friss albumot (Gotthard: ’Firebirth’ és Shakra: ’Powerplay’). Ráadásként pedig ezt követően Foxnak is megjelent az új albuma ’Lucifer’ címmel. Felcsigázva vártam a ’Lucifer’-t, miután a Shakra szerintem idén egy laposabb, erőtlenebb lemezt készített. A ’Powerplay’-en pont a poweren spóroltak. A 2011-es ’Back On Track’-re felkerült erőteljes, húzós-zúzós, dögös számokkal magasra tették a lécet, s az új albummal nem sikerült megugrani ezt a szintet. A Fox-lemez egész egyben van, és jól időzített megjelenésével jelentősen csökkenti a hiányérzetet, amit a Shakra hagyott maga után. Az anyabandából 2009-ben távozó énekes tavaly debütált Fox nevű szólóbandájával, az egyszerűen csak ’2012’-re keresztelt lemezével, ám a karcos hangú frontember azonban a teljes csapatát lecserélte a ’Lucifer’-re: a stúdióban segítségére volt Dennis Ward a Pink Cream 69 és az Unisonic basszusgitárosa, aki a produceri feladatokat is ellátta, továbbá Tom Naumann, a Primal Fear egykori gitárosa és Markus Kullmann, a Voodoo Circle dobosa. Ezzel a nem mindennapi felállással készült el a Lucifer…

A megjelenés hírére a Vuk fülbemászó főcímdala jutott eszembe, egy kis átirattal: „Azt mesélik róla, ravasz, mint a róka - Jön, lát, győz, fut. - Felragyog az ég is, felkiáltok én is: - Hipp-hopp, jön Fox!” Örömömet aztán a cím és a borító láttán a meghökkenés váltotta fel. A kettő együtt olyan benyomást kelt, mintha egy ördög által megszállt svájci Alice Cooper klón lemezét tartanám a kezembe. Sokszor megfogadtam már, hogy nem fogok előre ítélni a borítóképből és albumcímből, most mégis saját magam csapdájába estem. Hiba volt, képzeteim szerencsére alaptalannak bizonyultak, maradt a megszokott, talán túlságosan is kiszámítható, karcos rock and roll hang, a zene pedig klasszikus hangszerelésű hard rock. Talán ellentmondásos, hogy egy ’Lucifer’ névre keresztelt lemez tömve van balladákkal és érzelgős középtempós tételekkel, de fogalmazzunk úgy, hogy ezúttal az ördög egy romantikus hős bőrébe bújva kísért minket, zenésztársai pedig hűen kísérik a bluesos, dallamos, érzelmekkel teli dalok éneklése közben, kihasználva minden alkalmat, hogy megvillantsák egyéni tudásukat is.

A lemez úgy indul, mint egy afrikai bennszülött-törzs harcra buzdító indulója, mely érzés csak tovább erősödik a szándékosan primitívre fogott refrén számtalanul ismétlődő skandálásával. A „harc” a Hang On Ruby alatt bontakozik ki igazán, mely egyben a lemez leggyorsabb dala, egy ízig-vérig rock himnusz. A harmadik tétel, a címadó Lucifer zárja a tempósabb dalok blokkját, és csak a lemez végén, az utolsó szám erejéig (Right to the End) tér vissza a gyorsabb fogalmazásmód. A záró szám egyben a ’Lucifer’ legdögösebb tétele, keretet ad az albumnak, és kedvet csinál ahhoz, hogy újra megnyomjam a „Play” gombot. A köztes hét dal szinte egyenes folytatása az előző lemezen is fellelhető Home Again, Nothing Without You vagy a Black Sunday című daloknak. Pluszban kapunk viszont egy duettet, a Gimme Your Love-ot, mely talán a glam metalhoz áll a legközelebb, így egyik személyes kedvencem is lett – ajánlom azok figyelmébe, akik már nagyon várják az új Kiske/Somerville korongot. Az I Can’t Sleep egy könnyen felejthető, rádióbarát szám, talán ezért is készült róla egy szintén nem túl eredeti ötleteket felhasználó klip is, melyben csak Mark tűnik fel, zenekari kíséret nélkül.

Fox eddigi szóló teljesítménye példaként állítható az évek óta alkotói és egyéb válságban küszködő Bon Jovi zenekar elé (gondoljunk csak a Because We Can című „popslágerre”). Ugyanakkor sajnos ez a kommersz szemléletváltás együtt jár azzal a hard rock rajongók szemében kétségtelenül nagy negatívummal, hogy a pár évvel ezelőtti Shakra lemezekre jellemző feeling csak itt-ott bukkan elő. Annak ellenére, hogy a dalokban nem nagyon lehet hibát találni, hiszen Dennis Wardék bevetettek minden tőlük telhetőt, hogy könnyen befogadhatóvá váljon a lemez, én bízok abban, hogy hallunk még Mark Fox előadásában olyan remek számokat, mint annak idején a Make My Day vagy a Chain of Temptation volt…

Pontszám: 7