Dark Moor: Tarot

írta garael | 2007.01.25.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Scarlet Records

Weblap: http://www.dark-moor.com

Stílus: Szimfonikus power metal

Származás: Spanyolország

 

Zenészek
Alfred Romero - ének Enrik Garcia - gitár Daniel Fernandez - basszusgitár Roberto Cappa - dob
Dalcímek
01. The Magician 02. The Chariot 03. The Star 04. Wheel Of Fortune 05. The Emperor 06. Devil In The Tower 07. Death 08. Lovers 09. The Hanged Man 10. The Moon
Értékelés

Egy vallomással kell kezdenem: nagyon kedvelem a latin éra csapatait. Az olaszok ugye remekül építették be a metal zenébe is azt a „ragadós” dallamorientáltságot, mely egyaránt jellemző az opera művészetükre, és az italo disco nagy slágereire, a brazilok a népzenét ötvözték a napfényes derűvel, és hát a spanyolok is kedvelik a monumentális érzelmeket zenébe oltani, főleg, ha metalról van szó. A folk fémben utazó Mago De Oz mellett a Dark Moor az a csapat, kinek lemezeit – főleg, mióta férfi az énekes – mindig kedvvel hallgatom. Különösen a 'Dark Moor' c. albumuk fogott meg, ám az azután következő 'Beyond The See' is okozott kellemes perceket, Vivaldi feldolgozásukkal a klasszikusok előtt is sikerült fejet hajtani. Persze legyinthetnénk, hogy ismét egy szimfonikus hatásokkal operáló (Rhapsody esetében operázó, höhöhö) csapat, ám a spanyolok egy más oldalról közelítik meg ezt a klasszikus zenei dolgot.

Ha figyelmesen meghallgatjuk a számaikat, észrevehetjük, hogy a valóban komolyzenei elemek mellett a musicalek habcsókos világa is erősen rányomja bélyegét a dallamokra. A csilingelő szintik és a könnyedebb dallamok gyakran teátrális hatással vegyülve adnak finom bájt a szerzeményeknek, melyekből azonban nem hiányzik – ha a kompozíció megkívánja – az odacsapós power és morc rifforgia sem.

A legújabb album szerzeményei a tarot kártya lapjainak koncepciójára vannak felfűzve, ám a számok önmagukban is megállják a helyüket. A baljós, filmzenei intro után egy Rhapsody színvonalú kórusrészlet szólal meg, mely sebes harci szekérként gördíti előre a Chariot c. számot, hogy aztán speedelő tempóba váltson át a The Starra, melyben lassan előjönnek az említett musicales hatások. A dalokban remekül használják ki a női-férfi ének párosából adódó variációs lehetőségeket, melyek persze nem lennének ennyire ütősek a tényleg fülbemászó dallamok nélkül.

A Wheel of Fortune epikus powere és a The Emperor therionos kórusa - mely az Omen c. film Oscar-díjas filmzenéjét is felidézi - után következik a lemez egyik csúcspontja, a Devil in the Tower, mely úgy nyit, mintha az Operaház Fantomjának hangulatát akarnák megidézni operás, nagy ívű énekkel, és a számon belül kicsiny, belassulós klasszikus betéttel. Ám – és ezekben a kicsiny részletekben rejlik a spanyolok ereje – ami ezután következik, azt nem sokszor hallani metal lemezen – én is csak egy Savatage számban tapasztaltam -, mégpedig egy remekül kidolgozott kánon tolmácsolása által.

A Death címéhez méltóan zord témája és power riffelése után a Lovers hard rockos dallamai adnak némi pihenőt, a Hanged Man pedig kicsiny Helloweenes hatást adagolva vegyíti a romantikus hangulatot pár metal sablonnal. A Vivaldi feldolgozáshoz hasonlóan a lemez fő tétele is egy klasszikus tolmácsolásával kezdi: a The Moon egy Beethoven adaptációval vezeti be az egész lemez minden erényét összefoglaló tizenegy percen is túlnyúló szerzeményt, némi Angra-féle progresszivitást, és további komolyzenei összefoglalót csempészve az egyébként könnyen követhető dallamokba, az addig mértéktartó énekes pedig igencsak megjárja a padlást is, némi erődemonstrációt tartva a tehetségét firtatóknak.

Pontszám: 9