Egonaut: Mount Egonaut

írta Tomka | 2013.08.02.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Transubtans Records

Weblap: www.egonaut.se

Stílus: Rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Fredrik Jordanius - ének, gitár Mikael Bielinski - basszusgitár Dennis Zielinski - orgona Markus Johansson - dob
Dalcímek
1. Crawl 2. Kneel Or Bleed 3. Wasted Days 4. Awake 5. Something/Nothing 6. Cursed And Damned 7. The Fight 8. Loser 9. Careless Awareless 10. Palliation
Értékelés

Hogy mi a repedt istennyila lehet a fattyúrock („bastard rock”), azt maximum az tudja, aki kitalálta, mert az elnevezés ugyanúgy utalhatna valami homok-ízű southern-hangulatra, mint a hard/stoner rock fürdetlen riffjeire. Talán ez is volt a célja az Egonautnak, amikor arcukra tapasztották ezt a semmitmondó stílusmegjelölést: ebbe minden belefér, mocskosnak meg elég mocskos ahhoz, hogy passzoljon egy rock ’n’ roll bandához. Az Egonaut úgyis jó néhány stílust egymásba olt második nagylemezén, a ’70-as évekből ideszalajtott hard rock dinamikájára húzzák rá az amerikai ízű, itt-ott stoneres riffeket, mindezt pedig az ezredforduló utáni, modern attitűddel rázzák össze. De a legszebb, hogy amikor ihletért portyáztak, pár Deep Purple és Uriah Heep album is szembejöhetett velük, mert ezt az egész, egyelőre csak mérsékelten izgalmasnak tűnő képletet egy orgonával bolondítják meg. Vagyis miközben az énekes-gitáros magát rocksztárnak képzelve tekeredik rá a mikrofonra, és porlasztja a hol beszaggatott, hol bikahúzós riffjeit, addig a jobb szélen egy bizonyos Dennis Zielinski döngeti az orgonáját Keith Emerson vehemenciájával.

A végeredmény: a nyár egyik legjobb sörözős lemeze, amire csak bólogatni kell. Nagy megfejtés nincs, a zene tényleg annyira pőre, hogy nem is lehet agyonelemezni. Ráadásul a svédek a hatásaikat is a homlokukra tetoválták, a Queens of the Stone Age populárisabb hangvétele, a Metallica Fekete albumának lekerekített, gömbölyded riffelése vagy a 80-as évekbeli heavy metal bandák csordavokáljai is mind megmozgatták az Egonaut fantáziáját. Néhol még a punk-rockos lendület is befigyel, például a Loserben, ahol Markus Johansson olyan slendrián módon üti az alapot, ahogy csak a Sex Pistols aranykorának beszívott tarajos lázadói tudták. A legtöbbször azért a hol diszkréten színező, hol a magát előtérbe szólózó orgonajáték hozza meg azt az örömöt, amitől – és nem a közben bedöntött söröktől – a ’Mount Egonaut’ perfektre szabott játékideje alatt végig kiülhet a mosoly a hallgató arcára.

A leggyengébb láncszem viszont pont Fredrik Jordanius alapító, aki gitározik és énekel is, vagyis ő cipeli hátán a produkció nagyját: csiszolatlan orgánuma ugyan ehhez a szutykos rockzenéhez jól passzol, de néha egészen kínos pillanatokat is eredményez – a Something/Nothing leállós, lírai középrésze miatt például simán kihívnám rá az ízlésrendőrséget, nagyjából ilyen produkciókat szoktak berakni a tehetségkutató műsorok első, önparódiákat összegyűjtő epizódjaiba. Komolyabb kihágása máshol nem akad, megbízható középszeren teljesít, bár azt el kell ismerni, hogy vagy féltucat emlékezetes refrént is felgyömöszölt a lemezre, nagyon nem kell rá haragudni. Egy-két énektémája – például az Awake refrénje – egyenesen a Crystal Eyes-t juttatta eszembe (’Vengeance Descending’, valaki?), szóval végül kibékültem vele.

Az ércesebb, karcosabb témák egyébként is jobban állnak neki, s mivel az Egonaut nem akar leragadni a múltban, jószerivel pakol olyan modernebb, kiabálós témákat is a dalaiba, amik lelkesen feküdnek össze a tördelt, de azért a lendületüket mindig megőrző riffekkel. Kiváló példája ennek a Kneel and Bleed, amiben az odamondogatós verzét egy közös glames éneklésre buzdító refrénnel fejelik meg. A legjobb a sietős Cursed and Damned mellett a nyitó Crawl, ami tényleg úgy húz, hogy az ördög se zabolázza meg.

Pontszám: 7