Dark Moor: Ars Musica

írta MMarton88 | 2013.06.20.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Scarlet Records

Weblap: http://www.dark-moor.com

Stílus: Power metal / Metal musical

Származás: Spanyolország

 

Zenészek
Alfred Romero - ének Enrik Garcia - gitár Mario Garcia - basszusgitár Roberto Cappa - dob
Dalcímek
1. Ars Musica (Intro) 2. First Lance Of Spain 3. It Is My Way 4. The Road Again 5. Together As Ever 6. The City Of Peace 7. Gara And Jonay 8. Living In A Nightmare 9. El Último Rey 10. St. James Way 11. Spanish Suite (Asturias) 12. The Road Again (Acoustic Version) 13. Living In A Nightmare (Orchestral version)
Értékelés

A Dark Moor azon kedvenceim közé tartozik, akik egy beteljesedni nem tudó ígéretnek, vagy egy valamiért áttörni sosem tudó tehetségnek számítanak. Az első három album zseniális, ugyanakkor hiába csatlakoztak fel az ezredfordulón a HammerFall és Rhapsody által húzott europower vonatra, a hirtelen túltelítődő színtéren a nagy áttörés nem jött össze. Aztán később változott a felállás, meg a zenei stílus is módosulgatott, így némelyest elvesztettem az érdeklődésem a formációval szemben... a ’Tarot’, illetve az ’Autumnal’ lemezek azonban sikerrel mérkőztek meg a korai neoklasszikus/szimfonikus/speedes őrületekkel. A legutóbbi korong aztán valahogy újfent kimaradt, így egy kisebb fajta szívrohamot kaptam, mikor először végighallgattam az ’Ars Musicá’-t. Itt meg mi történt? Hőseink ugrottak egy csobbanós fejest a szentimentalista sziruppal töltött, giccsel, pátosszal, és teátrálissággal telített medencébe. Magyarra fordítva: „elmjúzikelesedtek”. Bezony ám!

Egyrészt ugye zeneileg hallható a dolog, másrészt a dallamok csengenek kérlelhetetlenül Andrew Lloyd Webberes-en, sőt, helyenként a hangszerelés is meglepő. Érdekes lett volna Michele Luppit felkérni vendégszerepelni, hisz ő imádja ezt a fajta műromantikus, giccses zenei világot, amivel az ’Ars Musica’ kísérletezik. Persze szögezzük le mindjárt, hogy vannak a dolognak előnyei is, lévén, hogy dallamokban borzasztó erős a korong, a nóták igen slágeresek, könnyen megragadnak az emberben a melódiák és a refrének. Ez pedig értelemszerűen nagy előny egy power metal lemeznél. Ami visszásan sül el, hogy néha már zavaróan túlzóak a dalok, és a végeredmény csöpögős, művi, fölöslegesen pátoszos. Szinte minden nóta alatt az az ember érzése, hogy valamilyen musical hősi jajjgatása zajlik éppen, és szegény Alfred Romero énekest bármelyik másodpercben szanaszéjjel robbanthatják az érzelmek, az elhivatottság, vagy a vágyak, mert az ő lelkecskéje most éppen annyira oda van! Ha történetesen épp musical bu*i metal őrült vagy, ez tuti a te korongod!

Ennek fényében a neoklasszikus hatások háttérbe szorultak, s noha lendületes nótákból nem szenvedünk hiányt, az igazán begyorsulós, speedesebb témák most szinte teljesen elmaradnak. Teljesen nem fordult azért ki magából a formáció, a nyitó hármas elég erős, de a régi időket idéző Living In A Nightmare is lazán a kedvencek közé lophatja magát. Ugyanakkor előtérbe került a zongora, a The City of Peace fúvósokkal megtámogatott refrénje pedig szintén borzasztó szokatlan hangszerelés a fémzene világában. Egy roppant merész kísérlet az ’Ars Musica’ a Dark Moortól, s noha a fogós, himnikus témák elviszik a hátukon a korongot, a hangszerelés, illetve az előadásmódbeli furcsaságok el is vesznek a korong értékéből. Azt hiszem ez iskolapéldája a vagy utálod, vagy imádod lemezeknek, én mégis valahol középen állok. Noha rengeteg dolgot roppant szimpatikusnak találok, a kevesebb helyenként több lenne, hosszú távon egész egyszerűen idegesítő ez a musicales giccstenger. Az instrumentális Asturias helyett pedig valami ütősebb zárótétel kellene egy ennyire teátrális korongnak.

Pontszám: 6.5