Rhapsody of Fire: Live - From Chaos to Eternity
írta Ivetka | 2013.06.23.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Lassan két éve már, hogy a nagyszerű Fezen fesztiválos fellépésük után pár nappal kettéoszlott a Rhapsody of Fire legénysége. Abszolút pozitívan álltam a dologhoz, hiszen nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a kedvenc bandája osztódással szaporodik. A minőségi garancia az egyik bandában maga a gitáros-zeneszerző Turilli mester volt, míg a másikban az aranytorkú Fabio Lione, a billentyűvirtuóz Staropolival karöltve. Míg az osztódást követően Luca azonnal nekiveselkedett egy új album munkálatainak, addig a Rhapsody of Fire nevet továbbvivő srácok egy világkörüli turnéra indultak (amiből a hagyományokhoz híven, természetesen kihagyták Magyarországot…), ennek összefoglalásaként született meg a ’Live – From Chaos to Eternity’.
Szkeptikusan álltam ehhez az albumhoz: először is, kicsit úgy érzem, hogy még egy utolsó bőrt le akartak húzni a régi szerzeményekről; talán azért, hogy lezárják ezt a korszakot, talán azért, mert igyekeznek késleltetni a Luca közreműködése nélkül írandó lemezt… Kétségkívül a jobb megoldást választották a korszaklezárást/egyéb funkciót ellátó kiadványra, egy koncertlemez azért sokkal jobb, mintha elénk szórtak volna egy best of-ot. Pedig igazából a ’Live – From Chaos to Eternity’ is az, csak élőben eljátszva. A lehető legjobb setlistet válogatták össze a turnéra, a legismertebb, kihagyhatatlan slágereiket (Emerald Sword, Wisdom of the Kings, Holy Thunderforce, Dawn of Victory, stb…) vegyítették az egymásutánban megjelentetett új lemezek legjobb dalaival (Reign of Terror, Aeons of Raging Darkness, I Belong to the Stars…), ám ezek mennyiségét nem vitték túlzásba.
Fabio Lione munkásságáról csak felsőfokokban tudok beszélni. Nyilván az ő hangja is megkopott az idővel, nem mindig képes már kiénekelni a legmagasabb hangokat, ám érezhető, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, hiszen ennek ellensúlyozásaképp újabb stílusjegyeket rejt előadásmódjába - gondolok itt az operás áriázásra vagy a hörgős-károgós egyvelegre. Persze a koncertfelvételeken néhol a hörgés helyett verselésre vált, itt-ott pedig kicsusszan pár hamis hang, ami véleményem szerint teljesen elfogadható (és még mindig jobb ezt visszahallani egy lemezen, mintha az egészet újravették-keverték volna a stúdióban). A többi zenész szinte stúdióminőségű munkát végzett a koncert során, csak a halk közönségmorajlás és Fabio az albumoktól eltérő éneke az, ami meggyőz arról, hogy élő felvételről van szó. Ez a szimfonikus metal legnagyobb gyengesége – a sávok többségét a nagyzenekaros részek adják, amikkel két dolgot tudnak tenni élőben: vagy kihagyják (ami nagyban lebutítaná a dalok többségét), vagy feláldozzák az élőzene varázsát, és samplerről játsszák be az egészet. Természetesen általában az utóbbi történik, és valóban, a legtöbb sávot felvételről halljuk, ami stúdióminőséget ad ugyan, de nem éppen ez az, amit egy koncertfelvételtől várok…
Az új tagok egyébként remekül szuperálnak: volt szerencsém részt venni a turné egyik állomásán, és a srácok remekül beilleszkedtek a régi arcok közé; új löketet kapott tőlük a zenekar, teljesen beélik a színpadot, ugrálnak, szaladgálnak, látszik, hogy élvezik a dolgot, nyoma sincs annak a kicsit feszültséggel teli, merev előadásmódnak, amivel a – még Lucával véghezvitt - fezenes fellépésen találkoztam.
Kicsit csalódott vagyok, hogy egyelőre csak ennyi telt tőlük, de remélem, hogy eme összefoglaló anyag után végre a múlt hátrahagyásával a jövő felé tekintenek majd, és megmutatják, hogyan képesek Luca Turilli bábáskodása nélkül zenét írni - mert ez az, amire igazán kíváncsi vagyok velük kapcsolatban…
Legutóbbi hozzászólások