Attacker: Giants of Canaan

írta Tomka | 2013.03.28.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Metal on Metal Records

Weblap: 

Stílus: Power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Zombi-járvány pusztít Amerikában, sorra szedi áldozatait a ’80-as években elhantolt power és thrash csapatok körében, akik megkopott hangszálaikkal, hörögve tápászkodnak fel több mint két évtizedes sírjukból, s igyekeznek rászabadítani egykor oly jól működő erőmetaljukat a közönségre. A retro-láz nosztalgikus levegőjét ők is lendülettel tüdőzik le, hogy kimászva az internet mindent-megőrző temetőjéből, amolyan élőhalott-reflexszekkel, a múltbeli beidegződéseket ismételgetve szórakoztassák magukat és maroknyi túlélő rajongótáborukat. A Vikingek és Hereticek mellett az Attacker még a koránkelők táborát gyarapítja, ők több mint 10 éve, hogy újra nekiveselkedtek a fémzenének, ám bizony mostanáig kellett várni, hogy második eljövetelük elnyerje a legitimációját.

A 2004-es ’Soul Taker’ ugyanis elhelstarosodott, a kreatív kicsapongásokat lenyeső, egyenesvonaló US powerje nem csordult túl az izgalmaktól, még ha komolyabb hibákat nem is vétettek a srácok, és korrekt, modernebb hangvételű lemezekkel ('The Unknown') ápolták a US power tradícióját. De a műfaj egyik alapvetésének tekintett ’Battle At Helm’s Deep’, valamint a hasonmód izmos ’The Second Coming’ szerethetően gyűrött hangzása és szimpatikusan szertelen dalszerkezetei, magyarán a fiatalság hevében megtalált spontaneitás többször rutindaloknak adta át a helyét. The Madness, Dance of the Crazies, Kick Your Face – már a dalcímekben is lappangott anno a szolid őrület, az akkor még gyerekcipőben zúzó műfaj határait aktívan alakító és kitoló igyekezet.

Lehet, hogy az újkori Attacker lemezek nem olyan porosan szólalnak fel, és lehet, hogy egyeseknél jobban betalál a direktebb dalszerzés – de kicsit hiányzott az a természetes, kreatív sokszínűség, ami a korai próbálkozásaikat jellemezte. A ’Giants of Canaan’-on viszont kárpótolnak a US power profin idevezényelt úthenger-riffjei, amik tisztesen gyalulnak. S ha már választani kell, akkor az újonnan szerződtetett Bobby „Leather Lungs” Lucas is illik a bandába, aki azzal szerzett magának nevet, hogy a Seven Witches két lemezét sikította fel. Egyéni hangja nincs Bőrtüdőnek, ellenben a bögyében van minden US power mesterfogás, amivel két vállra fekteti a sikolymániás közönségét.

Vicces, de mint a banda eredeti énekese, Bob Mitchell, úgy Bőrtüdő is Bruce Dickinsontól csaklizza az inspirációt, néha úgy hajlítja a dallamokat, mint a Maiden-frontember, s ha eposzt kell énekelni, akkor is a vasszűztől merít. De nem csak ő, a fő dalszerző Pat Marinelli is, aki 1985-ben ugyanúgy a Maident imádta, mint 2013-ban. A korral csak úgy halad, hogy most az újabb Maiden-lemezek előtt tiszteleg, méghozzá a The Glen of the Ghosttal, amit az ezredforduló utáni Iron Maiden ihletett – simán felférne mondjuk a ’Dance of Death’-re. Ironikus, ahogy a nagy öregekkel elnézőbb a rajongó, ha ilyen áthallásokról van szó: a Krokus nem gáz, csak az Airbourne, a Steelwing lop, az Attacker pedig tiszteleg. Na persze.

Sebaj, legalább Marinelli nem tagadja meg magát, s inkább a Maident hallgassa rongyosra, mint a Muse-t, mint azt egyes honfitársai teszik (igen, rád gondolok Steve Blaze). S amikor épp nem vasszüzet oltanak, akkor kőkeményen osztják a US powert, ahogy azt a Metal Biblia előírja, a Trapped In Blackbe ugyanannyi kraft szorult, mint a végszó előtt felcsendülő Born Into Battle-be. A lendület kitart, a változatosság ugyan nem gyönyörködtet, de legalább időnként tiszteletét teszi, s néha a régi szép idők emlékére a basszusgitár is az előtérben táncolhat. Marinellinek és Mike Benetatos-nak pedig bizonyára riff-menése lehetett tavaly, mert a 'The Unknown'-on nyújtott teljesítményüket is sikerül megfejelni: a ’Giants of Canaan’ egy masszív riff-hányás, ügyesen megvariált ritmusképletekkel, néhol egészen emlékezetes sikoly-díszítéssel. Nem feltétlenül elsőre ható album, a ’Giants of Canaan’ inkább lassan, de biztosan eszi be magát a bőrszerkó alá. Meglepetés nincs, de azt a dalcímeket olvasva – (az amúgy egytől egyig remek) The Hammer, Sands of Time, Steel Vengeance – nem is az (khm) Attackertől várjuk. Ők adnak helyette profi power metalt, fülbe sikított riff-kánaánt, a felturbózott régisuli minden rücskös, smirglis bájával.

Pontszám: 8