Jimi Jamison: Never Too Late

írta meszo | 2012.12.18.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.jimijamison.com

Stílus: AOR

Származás: USA/ Svédország

 

Zenészek
Jimi Jamison - ének Erik MíĽrtensson - gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, vokál Magnus Ulfstedt - dob Jonas Öijvall - Hammond B3, zongora, analóg szintetizátor Magnus Henriksson - gitár: Street Survivor, Heaven Call Your Name
Dalcímek
01. Everybody's Got A Broken Heart 02. The Great Unknown 03. Never Too Late 04. I Can't Turn Back 05. Street Survivor 06. The Air That I Breathe 07. Hot Tonight 08. Calling The Game 09. Bullet In The Gun 10. Heaven Call Your Name 11. Walk On (Wildest Dreams) 12. Everybody's Got A Broken Heart (akusztikus bonusz)
Értékelés

Sokféleképpen neki lehet indulni egy Jimi Jamison szólóalbum ismertetőjének, hisz esetében az AOR műfaj egy méltán ismert és kultikus figurájáról beszélhetünk, ám ez sokak számára mégsem eléggé nyilvánvaló. Az ember persze ilyenkor kínjában elkezdhet papolni ’Rocky’-ról, meg ’A tigris szeméről’, ám ezzel egy cseppet sem vagyunk beljebb Jamison témakörében. Ami tény, az tény: Jimi Jamison személye az európai közönség számára valamiért szinte teljes mértékben az ismeretlenség homályában maradt. Ez pedig különösen annak tudatában furcsa, hogy emberünk az USA-ban az 1984-ben megjelent, nagysikerű ’Vital Signs’ című Survivor album óta az első ligás előadók táborát erősíti. Viszonylag kevesen tudják, hogy az amerikai énekesnek annak idején majdnem megadatott a lehetőség az európai rock-kultúrában is megvetni lábát, amikor is egy bizonyos „Mélybíbor” zenekar bizonyos Ian Gillan névre hallgató énekese épp kikerült csapatából, ám ez már egy másik történet…

A lényeg, hogy hősünk még ma is stabil népszerűségnek örvend hazájában, ám ezzel együtt az is igaz, hogy karrierje az elmúlt években (évtizedekben) jó néhány kortársához hasonlóan egyfajta „hakni üzemmódba” kapcsolt. Miközben ki-be mászkált a híres Survivorből, több szólóalbumot is megjelentetett, illetve egy évvel ezelőtt egy ugyancsak legendás dalnokkal, Bobby Kimballel kooperált (hozzájuk mérten meglehetősen középszerű eredménnyel). Még ugyanebben az évben bejelentette nagy visszatérését híres csapatába, mely után véleményem szerint egy egyszerre eredményes és mégis értelmezhetetlen lépésre szánta el magát. Talán egyesek sejthetik, hogy ez alatt magát a friss, ’Never Too Late’ címmel megjelent terméket értem. Egyfelől nem vagyok képes megérteni, hogyha valaki épp a közelmúltban visszatér egy híres zenekarba (tehát még abszolút nem vesztette aktualitását a dolog…), akkor miért nem régi-új társaival kreál valami hallgatnivalót? Talán így még a mai letöltögetős világban is nagyobb kereslet volna az illető produkciójára… Ugyanakkor a végeredményt hallgatva úgy érzem, hogy egy rossz szót sem szólhatok, ugyanis ez a lemez kiválóan sikerült!

Jimi Jamison sikeres munkája először is az okos stratégiával indul. Az énekes ugyanis semmit sem bízott a véletlenre, és a ’Never Too Late’ alkotóközegét ifjú, tehetséges svéd melodikus rock gurukból állította össze. Bár ezzel együtt azért be kell vallanom, hogy az utóbbi időkben sűrűn alkalmazott Erik Martensson csatasorba állításával kapcsolatban először akadtak kételyeim. Még mielőtt az AOR fanatikusok tábora egy emberként támad rám vasvillával, szeretném leszögezni, hogy a fiatal muzsikus tevékenykedését jómagam is kedvelem, ám ugyanakkor véleményem szerint dalszerzőként megvannak a maga visszatérő sablonjai. Épp ezért kissé tartottam tőle, hogy Jamison hangja alá valamiféle „Eclipse 2” típusú muzsikát sikerül összerakni, amit egy amerikai főszereplő esetében nem igazán favorizáltam volna… Ám erről szó sincs. Ebben nyilván a főhős ösztönös profizmusa is döntő szerepet játszik, hiszen azt világosan kihallhatjuk, hogy az „ifjak” minőségi alapozását Jamison kiválóan irányítja jellegzetes dallamaival.

Ugyancsak jó hallani, hogy a hatodik x-et is elhagyott Jimi Jamison a fénykorát megközelítő minőségben képes előadni a dalokat, egyből felismerhető, karakteres orgánuma tisztán, fiatalosan cseng. Az összkép pedig egy ellenállhatatlanul természetes és dallamos zenei massza, amely lazán kenterbe veri a tavalyi évben kiadott Kimball/Jamison albumot (bár ez nem bizonyulhatott túl nehéz feladatnak…), sőt, szubjektív megítélésem szerint a legutóbbi Pride of Lions albumot is sikerül felülmúlnia. Hogy miért? Mert nem akar annyira direkt módon Survivor lenni, és ebből fakadóan nem érezhetjük olyan mértékben a megfelelési vágyat, mint Peterikék lemezén…  Ezen az albumon Jamison önmaga szeretne lenni, és ez sikerül is neki, az év egyik legkellemesebb meglepetését okozva nekünk! 

Pontszám: 8