Aeternam: Moongod

írta Tomka | 2012.12.12.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Galy Records

Weblap: http://www.myspace.com/aeternammetal

Stílus: Oriental/melodic death metal

Származás: Kanada

Dalcímek

Értékelés

Ha valaki „orientális” fémzenéhez nyúl manapság, nehéz nem csípőből az Orphaned Landdel példálózni. Hiszen az izraeli zenekar olyan alapvetésekkel definiálta a folkkal színezett doom/death metalt, mint mondjuk az At The Gates a göteborgi melodeath-t. A svédeket azonban nem merő véletlenségből citáltuk ide: az Aeternam második eresztése azért képes egy méretes balhoroggal padlóra küldeni az „oriental” címke hallattán valami harmatos OL-koppintásra számító hallgatót, mert a Yossi Sassiék által felállított etalon műfajkevercset göteborgi metallal dúsítják fel. Míg az Orphaned Land a folk felé közelítette a femzenét, addig az Aeternam a metalba olvasztja a folkot, vagyis először is göteborgi ihletésű, dallamos death metalt játszik, és csak másodsorban orientális death metalt.

Még tisztább volt ez a képlet a ’Disciples of the Unseen’ c. debütlemezen, ahol a népzenei dallamvezetés csak ritkán látott vendégként bukkant fel a dalokban, és helyét a black/death panelek mentén szerveződő, de ügyesen megkoreografált, jéghideg riffeknek engedte át. Az első lemez potenciálját most a ’Moongod’ váltja be, ami minden tekintetben kerekebb, mint elődje. Kezdve azzal, hogy az arab népzenei hatások kiteljesedtek, gazdagabban szövik át a szerzeményeket – ám az Aeternam továbbra sem a hangszereléssel, hanem a samplerek által biztosított digitális lehetőségekkel éri ezt el. Meg persze a tisztára mosott énektémák beemelésével, ami azért a hörgésnél csöppet autentikusabban tud közelíteni a folkos gyökerekhez. Ám a helyzet csak papíron hangzik rosszul: az Aeternam a Septicflesh-hez hasonló sikerességgel tud mitológiai súlyú atmoszférát teremteni a dalokban – az Idol of the Sun például nyugodt szívvel megférhetne a ’Communion’-on vagy a ’The Great Mass’-on is.

A dalszövegek értelemszerűen mitológiai témákban vájkálnak, kétsoronként hörgi Ashraf Loudiy a Xibalbától Shemsuig terjedő névsor valamelyik tagját, miközben a giccset messzire kerülő, de azért a ’Disciples of the Unseen’-nél bátrabban aláfestő szintetizátor csempész magasztosságot az amúgy a sumér pusztaságok kietlenségét árasztó riffek fölé. Hogy a zenei paletta se szűköljön be a szigorúan vett halálmetalra, a receptet a progressív metal suli tananyagával bővítik, ami főként a rövid pórázon tartott szólóblokkokban köszön vissza – a szolid, de magabiztos technika-fitogtatás sosem árt. Az Aeternam pedig öncélúsággal bizton nem vádolható, hiszen kompozíciókat lényegretörően, már-már puritán szűkszavúsággal fogalmazzák meg. A lényeg, hogy a dal előbb odab...on, aztán következhet a truváj.

Ha viszont betartják ezt a metal-krédót, akkor utána jöhet a trükközés, például a doomos leállások becsempészése két megtört riff közé, vagy a black metalból megörökölt villámgyors sikálások magabiztos váltogatása a thrashes aprítással. Műfajhalmozását tekintve egyértelműen a lemezzáró Hubal, Profaner of Light a ’Moongod’ csúcspontja, amibe még női kórust és szimfonikus epikát is invesztáltak a kanadaiak. Ám a klasszikus háromnegyed órás játékidőt kizárólag ütős, sallangmentes szerzeményekre áldozták: legyen szó a kraftos gitármunkát dallamos refrénnel ellenpontozó Moongodról, a neoklasszikus prog-metalra kikacsintó Cosmogony-ról, a közel-keleti dallamvilágot legdirektebben felemlegető Iram of the Pillars-ról, netán az archaikus atmoszférát old school black metalba csorgató Xibalbáról, az album az első hangtól az utolsóig kifinomult fémzenét rejt, amely nem esik a hasonszőrű zenekarok hibájába, és nem áldozza fel a metalt az érzelmesség oltárán. A ’Moongod’ magabiztos kézzel repíti közvetlenül a műfaj nagyjai mögé az Aeternamot – ahhoz, hogy ezt a remek lemezt fölülmúlják, már csak az eredeti gondolatoknak kéne nagyobb teret engedniük.

Pontszám: 7.5