Galahad: Beyond The Realms of Euphoria
írta nagybandi | 2012.12.05.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nagyon vártam már az új Galahad alkotást, idén immár a másodikat, mely a több mint remek ’Battle Scars’ után meglepő gyorsasággal hagyta el a zenekar műhelyét. És hogy miért voltam ennyire türelmetlen? Két okból is, az egyik, hogy megtudjam, milyen produktumot tudnak majd az asztalunkra tenni ilyen rövid idő alatt, a másik pedig hogy függetlenül attól, tetszik-e vagy sem, méltó emléket állítanak-e a néhai Neil Pepper basszusgitárosnak. Mint tudjuk, súlyos tragédia árnyékolja be a két anyag megjelenését, ugyanis nem sokkal a lemezek rá eső munkálatainak befejeztével a zenész 44 évesen rákbetegségben elhunyt, így a ’Beyond The Realms of Euphoria’ valóban Neil életének utolsó zenészi pillanatait tárja elénk – most már elárulom –, pályafutásához méltó módon.
Az anyag ismét Karl Groom keze alatt formálódott tökéletessé, a hangzás természetesen épp olyannyira kiváló, mint amit már elődjénél is megtapasztalhattunk. Ami a dalokat illeti, feltételezhetően a basszeros betegsége miatt a ’Battle Scars’-zal egyidőben születhettek, tehát nem valami hirtelenjében összedobott műről beszélünk. Úgy gondolom, a demo változatok már minden bizonnyal rendelkezésre álltak a tavalyi évben, amelyeket aztán az idén alakítottak végleges formává a stúdióban, persze sajnos Neil Pepper nélkül. Itt és most kérnék elnézést azoktól, akik egy önálló kritikát várnak, de valahogy épp emiatt nem tudom külön értelmezni a két lemezt. Nálam valahogy összefüggő történetről van szó, bár mint később olvashatjuk, azért jócskán fedezhetők fel különbségek a ’Battle Scars’ és a ’Beyond The Realms of Euphoria’ között annak ellenére, hogy a magam részéről úgy érzem, tulajdonképp az utóbbi egyenes folytatása az előzőnek.
Ha a lemezek végére odabiggyeszett bonuszdalok 2012-es változatait kivesszük a képből (Sleepers és Richelieu’s Prayer), a ’Battle...’-t záró Seize The Day című szerzeményének samplerekkel, techno/dance-szerű billentyűfutamokkal fűszerezett hangulata folytatódik a ’Beyond...’-ot nyitó Salvation I. tételnél is, de nyomokban fellelhető szinte egészen a lemez közepéig. Tavasszal a ’Battle Scars’ utolsó dalának hallgatása közben sem voltam nagyon megbékülve ezzel a dologgal, de akkor úgy voltam vele, puff neki, ha nekik így tetszik, legyen, végtére nem beszélhetünk domináns jelenségről. Ahogy azonban elkezdtem hallgatni az új lemezt és azon nyomban rám zúdult ez a techno őrület, hát lehervadt az arcomról a mosoly. Minek ez? Az rendben van, hogy az 5 évvel ezelőtt érkező Dean Baker hozta saját stílusát, ötleteit, de itt már kicsit túl sok a „jóból”. Többször meghallgatván a cédét természetesen már kezdek megbarátkozni az effajta zenei színesítéssel, valóban elfér a lemezen, és mindenkit kérnék, ez ne szegje kedvét és emiatt senki se ódzkodjon a lemez meghallgatásától, mert sokkal többet tartogat és nyújt, mint amit az imént negatívumként említettem. A Guardian Angelben még jócskán fellelhetőek ezek a techno-szerű elemek, ill. a Jean Michel Jarre újabb kori munkáihoz hasonló billentyűjáték, de ne ijedjünk meg, az ezeket körülölelő zene a neo-prog legnagyszerűbb pillanatai közé tartozik, és itt háttérbe szorítja, később pedig feledteti a szerintem annyira nem idevaló billentyűs megoldásokat.
Roy Keyworth riffjei most is odavágnak, Stu Nicholson tiszta éneke és dallamai továbbra is a helyükön vannak, a ritmusszekció ismét említésre méltó munkát végez, nincs okunk panaszra. A lemez ügyesen bontakozik ki, gyönyörű kastélyként épül fel az itt kissé fura dance-es hangulatból egészen a magasztos progresszivitás felé, majd zárul le a Guardian Angel – Reprise szívhez szóló lírájával. A bonuszként kapott 1991-es Richelieu’s Prayer újrafelvett verziója méltó levezetése az albumnak, melyben a zenekar elképesztő módon hozza a korai Marillion hangulatát, Nicholson Fish-szerű éneke pedig egyenesen döbbenetes. Arcomra mosolyt fakaszt, mert felidézi bennem azt a zenei világot, mely egykoron nagyon közel állt hozzám, viszont kényszeredetten húzom a számat a dolog pikantériáján, miszerint ma már sajnos sem Fish, sem pedig a Marillion nem tudja produkálni, de reprodukálni sem ezt csodás zenei világot. A Galahad azonban hibátlanul megugrotta ezt a feladatot is.
Legutóbbi hozzászólások