Evil Masquerade: Pentagram

írta Tomka | 2012.07.28.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Dark Minstrel Music

Weblap: http://www.evilmasquerade.com

Stílus: Power/doom metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Apollo Papathanasio - ének Henrik Flyman - gitár, vokál Thor Jeppesen - basszusgitár Artur "Tyr" Meinild - billentyű Dennis Buhl - dob
Dalcímek
01. Pentagram 02. A Silhouette 03. Perfect Disgrace 04. The Spirits of the Dead 05. Moonlight Fantasy 06. Unholy Water 07. Pray For Mercy On Our Souls 08. Soul Taker 09. On a Bed of Thorns 10. Strangers Might Fool Ya' 11. When the Fire Dies 12. The Golden Ratio
Értékelés

Fene se gondolta volna, hogy Apollo Papathanasiót egyszer Dio-, netán Tony Martin-tanítványként fogják jegyezni – persze lehet csak az akadályozta meg ezt az észrevételt, hogy alapvetően a más zenei közegben mozgó Firewindből ismerjük. A ’Pentagram’ és egy Henrik Flyman nevű gitáros kellett ahhoz, hogy a Firewind és a Sprititual Beggars énekeséből előjöjjenek ezek a hangszínek, amikkel bármelyik jobb érzésű rockfanatikus szívét meg lehet lágyítani, pláne 2010 óta. Igaz, még mindig jobb, mintha Flyman egy Dio-emléklemezt készített volna zenekarával, de ha nagyon akarjuk, akkor így is felfoghatjuk a ’Pentagram’-ot – de csak ha gyorsan hozzáfűzzük, hogy nincs itt szó direkt koppintásról, vagy elfeledett Sabbath- és Dio-dalok újramelegítéséről. Csupán annyi történt, hogy az Evil Masquerade egy – talán nem is annyira meglepő, de mindenképp merész – húzással stílust váltott. Merésznek azért merész, mert míg korábban a malmsteen-i neoklasszikus gitárjáték, a Mercyful Fate és King Diamond-szólók teátrálisan gonosz atmoszférája, és az európai power metal epikus dallamvezetése jelentette az Evil Masquerade főbb stílusjegyeit, most a felsorolásban olyan jelzők szerepelhetnek inkább, mint „Blackmore-iskola”, Rainbow-, Dio- és Sabbath-ihletettség, vagy hard rockos és doomos (!) hangvétel, esetleg legtömörebben: ’Headless Cross’ és ’Heaven and Hell’.

A 2009-es ’Fade To Black’ már valamelyest előre jelezhette, hogy mi is történik Flyman érdeklődési körében, hiszen a ’Rising’-ot feljátszó Tony Carey billentyűssel közösen készített album az európai forrású, de riffelős power metalt már a szivárvány prizmáján szűrte át. Azonban a ’Pentagram’-on már nem a korai éra power metalját színezik mélybíbor árnyalatok, hanem a stílus sarokköve lett a Deep Purple, a Dio-szólók és a Dio, de legalább ennyire a Tony Martin nevével fémjelzett Black Sabbath, valamint a Rainbow komorabb oldala által körbehatárolt zenei világ. Magyarul, senki ne számítson a ’Third Act’ vagy a ’Theatrical Madness’ aktívan dübörgő power metaljára – a ’Pentagram’ megveti az erőmetal kapkodós ritmusérzékét, helyette inkább keményebben dörrenti meg riffjeit, és középtempóban súlykolja hallgatójába a továbbra is kellően gonosz témákat. A lemez sarokkövei így a koherens, fantasy-érzettel átszőtt atmoszféra, a kövér riffekre épülő, húzós dalok, és egy pesszimista Dio-t idéző énektémák lesznek.

Az epigonok többségéből a kellő lazaság, a természetesség érzete hiányzik – az, hogy bár ők csak azt művelik, amit más talált fel, de ettől függetlenül erre születtek, ez az életük. Mindez – az extravagancia, a technikás, de mégis könnyed gitárjáték – azonban mind megvan Flyman játékában, az pedig egy pozitív plusz, hogy tudjuk: Flyman egy tehetséges gitáros-dalszerző, aki nem azzal keresi elsősorban a kenyerét, hogy Blackmore, ill. Dio zenekarait koppintja (csak zárójeles széljegyzet, hogy Flyman ezen stíluskanyarja annyira nem meglepő annak fényében, hogy a '90-es években, akkor még "hírnév" híján kiadott két Moahni Moahna kvázi a Rainbow-örökség ápolására esküdött fel). A ’Pentagram’-on is maximálisan ráérzett erre a hangulatra, ám mindezt egy modern soundba csomagolta, és a riffeket is sokkal keményebbre, ill. súlyosabbra faragta. A lemez gyakran fordul át echte doom metalba, legyen az akár a klipes A Silhouette, vagy a The Spirit of the Dead, amelyre Leif Edling is elégedetten bólogatna.

Azonban amit eddig a ’Pentagram’ erényeként méltattunk, az egyben Flymanék dalcsokrának a hátulütője is. Pár szám után ugyanis félővé válik, hogy ez a masszív középtempó, amiből szinte az Istennek se akarnak kimozdulni, végül maga alá gyúri a lemezt. Hogy az mégse történik meg, az annak köszönhető, hogy a dalok amúgy kellően változatosak, mindegyikbe csempésztek valami truvájt, hogy a figyelmesebb hallgatót is lekenyerezzék – egy előtérbe tolt, élesen lüktető basszusfutamot (Moonlight Fantasy, When The Fire Dies), egy torzított, billentyűs leitmotivot (The Spirit of the Dead), vagy a Deep Purple „slágereit” idéző dallammenetet (Pentagram). És akkor az olyan meglepő műfaji húzásokról még nem is szóltunk, mint a Moonlight Fantasy hard rockja, az Unholy Water doomolása (szinte hallom, ahogy Messiah Marcolin beugrik egy rövid vendégszereplésre, és tovább mélyíti a dalt körbelengő kripta-szagot), vagy a Strangers Might Fool Ya’ hegedűvel támogatott, röpke 3 perces lírája. Az egészen rockos fogalmazásmód amúgy nem egyszer hoz oldottabb hangütést a lemezre, ami jót tesz a sok komorkodás közepette (ld. Pentagram, Soul Taker).

Apollo pedig még Jornnak is bemutatót tarthatna, hogyan kell lassan csordogáló, ám übersúlyos dalokra fülbemászó, nagyvonalú refrént ültetni – hiába kritizálják a görög énekest, hogy szűk a hangterjedelme vagy szimplán nem elég jó énekes, Apollo akkor is van olyan szerencsés, hogy egy karakteres hangszínnel áldotta meg az ég, és ez a rockzenében szerintem fontosabb, mint a technikai bravadó. Ezért pedig a keverést is meg tudjuk bocsájtani a ’Pentagram’-nak, ami talán túlzottan előtérbe helyezte a mixben Apollót, így a billentyű vagy a basszusgitár, netán maga Flyman is kissé háttérbe szorul mögötte. Igaz, akadnak a lemez húzódalainak színvonalát csak alulról súroló darabok (Pray For Mercy), de még ezek is míves, kraftos munkák, úgyhogy a ’Pentagram’-ot hallgatva maximum az panaszkodhat, aki speed metalon nőtt fel, és a középtempót az ördög találmányának tartja, amivel tönkre akarja tenni a rockzenét...

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások