Nocturnal Rites: Grand Illusion

írta Hard Rock Magazin | 2006.10.05.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Century Media

Weblap: www.nocturnalrites.com

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
• Jonny Lindkvist - ének • Fredrik Mannberg - ritmus gitár • Nils Norberg - gitár • Nils Eriksson - basszus • Owe Lingvall - dob
Dalcímek
Fools Never Die Never Trust Still Alive Something Undefined Our Wasted Days Cuts Like A Knife End Of Our Hope Never Ending One By One Deliverance
Értékelés

Fredrick Mannberg egykori csapata, a Necromonic romjain létrejött svéd power metál fogat immár az ötödik albumához érkezett, mellyel folytatták a 2000-es Afterlife-on megkezdett utat. Jóllehet magukat power metál csapatnak aposztrofálják, én azért óva intenék mindenkit, hogy skandináv euro-speed metálra számí­tson: hatásaik között inkább a Europe-t vélem felfedezni, s a mostani csapatok közül talán a Supreme Majesty-hez tudnám hasonlí­tani, egy árnyalatnyival keményebb kötésben,. Az éji rí­tusok papjai azonban a hard rock dallamokat tényleg egy modernebb, szigorúbb köntösbe öltöztették, a riffek gyakran a karcosabb powert idézik, - néha mintha a Maiden galopp is felhangzana az éjszakában- a billentyű aláfestés pedig inkább kiegészí­ti, mintsem tompí­tja ezek erejét. Az együttes fő ereje az énekes, Jonny Lindkvist, aki hatalmas hangterjedelemmel, és a hangjában ravaszul megbúvó kicsiny rekedtséggel- amivel a magasabb hangtartományokban engem Lande mesterre emlékeztet-remekül tolmácsolja az énekelhető, és könnyen megjegyezhető dallamokat. Olyan sodró hard-metal témák, mint a Never Trust, vagy a Still Aive mellett persze megtalálhatjuk a modern staccato riffel zúzó posztheavy rock nótát, a Somethimng Undefined-et, illetve a lemez legkeményebb, apokaliptikus hangulatú , csordavokálos döngöldét, a Cuts like a Knife-ot, melynek érdekessége, hogy az énekes még hörgésre is ragadtatja magát (Ezt a Sonata Arctica úgy látszik divatba hozta, nála hallottam a dallamos heavy-be torokköszörüldét épí­teni). A true heavy metal szerelmesei is megtalálhatják a maguk kedvencét az albumon a Never Ending képében, jófajta galoppozós ritmusok kí­séretében, ámde modern hangzással. A csapat egyenletes szí­nvonalon hozza a dalokat, amiben talán csak én találok kis hibát: ebből fakadóan ugyanis nincs igazi húzónótája a lemeznek. Tudom, a metál nem egyslágeres albumokról szól, ám én szí­vesen vettem volna egy-egy kiugró sláger jelenlétét a számok között.

Pontszám: 8.5