Galahad: Battle Scars

írta nagybandi | 2012.05.30.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Avalon Records

Weblap: http://www.galahadonline.com/fr_home.cfm

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Stuart Nicholson - ének Roy Keyworth - gitár Neil Pepper - basszusgitár Dean Baker - billentyű Spencer Luckman - dob
Dalcímek
01. Battle Scars 02. Reach For The Sun 03. Singularity 04. Bitter And Twisted 05. Suspended Animation 06. Beyond The Barbed Wire 07. Seize The Day 08. Sleepers 2012
Értékelés

Meghallgatván a Galahad friss munkáját, hirtelen nem is tudom mivel kéne kezdenem az értékelést, inkább gondolkodás nélkül leírom: TELITALÁLAT! A veterán brit progcsapat hetedik stúdióalbumán hibátlan anyagot hozott össze öt évvel az ’Empires Never Last” megjelenése után. A zene erőteljes, modern, dinamikus, feszül az energiától, ami a remekül megírt dalok mellett nyilván a tökéletes megszólalásnak is köszönhető, melyben nagy segítség volt Karl Groom mint hangmérnök és stúdiótulajdonos. A keverést ugyancsak ő végezte, a hangszerek szépen, arányosan, épp megfelelő erőtől duzzadva szólalnak meg, egyik sem szorul háttérbe, és az éneket sem nyomja el semmi. A Threshold gitárosa nagyon érti a dolgát, nem terelte el a zenekart semmiféle újabb mederbe, hagyta a zenészeket, hadd végezzék a dolgukat a saját maguk meghatározta irányvonalon. A hangzás persze naprakészebb a korábban megszokottaknál, a billentyűk, slamperek sok helyen friss zenei újításokkal operálnak a hagyományos progresszív megoldások mellett, de ha egy zenekar mindössze ennyire fejleszti tovább a megszokott stílusát, minden soron következő lemezével egy-egy centivel feljebb teszi a lécet. A Galahad esetében most is ez történt.

Mint egy nagyon jó film. Egy rövid mondattal így tudnám legjobban jellemezni a ’Battle Scars’-t. Megjelenik a cím, elindul „mozi” a maga szimfonikus nyitányával, vészjóslóan suttogó énekével, méltóságosan hömpölygő billentyűszőnyegével, majd fokozott izgalommal átcsap egy lendületesebb irányba és alig várjuk, hogy megkapjuk a következő képkockákat. Azok pedig jönnek maguktól, tematikusan felépítve, néhol belassulva, lágyabban, máshol pedig kicsit durván, erőteljesebben, remek riffek formájában. A rendezés elsőrangú, nem hagy bealudni, a szereplők kivétel nélkül mindvégig főszerepet játszva a legjobbat hozzák ki magukból, a sztori feszültséget teremt az elejétől a végéig. Néha-néha persze óhatatlanul is beugrik a furcsa érzés, mintha találkoztunk volna már valamiféle hasonló élménnyel. Arena? Riverside? Igen, ott vannak valahol ők is diszkréten megbújva a háttérben, de csak mint statiszták, szerepük elhanyagolható. A hangulat a végkifejletnél a billentyűk révén már-már a szó pozitív értelmében kommerszebb irányba fordul, de ezt ügyesen ellensúlyozza a felpörgetett ritmus, Stu Nicholson énekhangja és az epikus, magasztos befejezés. A filmnek vége, ám az egészet beárnyékolja a drámai valóság. Felsorakoznak a művészek, egyikük neve sajnos fekete keretben olvasható. Neil Pepper basszeros még részt vett a munkálatokban, de a megjelenést már nem érhette meg, 44 éves korában súlyos betegségben elhunyt, iskolázott játékát e lemezen hallhatjuk utoljára.

Az album lezárásaként a CD-re mintegy bónuszként felkerült a talán legjobbnak tartott Galahad szerzemény. A ’95-ben íródott Sleepers című klasszikus 2012-es verziója természetesen a mai kornak megfelelő köntösben, modernebb változatban szólal meg, mellyel a saját 25 éves működése előtt kíván tisztelegni a zenekar. Tudom, a Galahad-et sokan a brit neoprog színtér másodvonalbeli zenekarának tartják az IQ, a Pallas vagy a Jadis mellett, ám a lemez többszöri meghallgatása után e pozíció már igencsak megkérdőjelezhető. 

Pontszám: 8