Dark Empire: From Refuge To Ruin
írta Mike | 2012.05.28.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A dolog úgy áll, hogy jelen pillanatban a ’From Refuge To Ruin’ simán az Év Power Metal Albuma cím büszke birtokosa. Noha messze még az esztendő vége, és kanyarban többek közt az új Helloween-korong is, az szinte bizonyos, hogy e műfajban a Dark Empire máris kibérelte helyét a dobogón! S bár rongyosra hallgattam az előző munkájukat, az igen kitűnő ’Humanity Dethroned’-ot is, nem gondoltam volna, hogy a friss mű még azt is kenterbe veri! A banda hazánkban nem számít húzónévnek, s tartok tőle, ezután sem fogok belefutni olyan mamókákba, akik a Rákóczi téri piacon árulnak tyúkot Dark Empire-pulcsiban, mint ’91-ben az eszement Guns-őrület idején, ezt az anyagot azonban annyira izmosra gyúrták a srácok, hogy mást sem tehetek, mint egy lemezkritikának álcázott örömittas dicshimnuszt zengjek bele a nagyvilágba, hogy jó prédikátor módjára tudassam a néppel: megszületett az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb zenei csemegéje, vegyétek, vigyétek! Mert megérdemlitek. És mert ők megérdemlik.
A zenekart 2004-ben alakította Matt Moliti gitáros a New Jersey-i Veronában, s két albumuk látott napvilágot: 2006-ban a ’Distant Tides’, 2008-ban a ’Humanity Dethroned’. Egy évre rá azonban Jens Carlsson énekes távozott a Dark Empire-ből, hogy kizárólag a Savage Circusra és a Persuaderre koncentrálhasson, helyét pedig egy eleddig ismeretlen srác foglalta el, egy bizonyos Brian Larkin. Ám itt álljunk csak meg egy lélegzetvételnyi pillanatra, és mindenki jól vésse fel ezt a nevet! A morózus tekintetű fickó ugyanis a műfaj egyik legnagyobb tehetsége, ez nem vitás, bődületes nagy torok az övé: amit ebben az egy órában elővezet, az nem más, mint a metaléneklés magasiskolája! Míg elődje, Jens a hangját tekintve maga A Svéd Hansi Kürsch, addig Brian énekstílusa nehezebben „beazonosítható”; ha azonban nagyon szeretnénk hasonszőrű nevekkel dobálózni, Larkint a hangja és képessége alapján nyugodt szívvel összevethetjük olyan nagyágyúkkal, mint Russell Allen, Henning Basse vagy Tim Aymar. A muzsikában pedig megfigyelhető egy szépen kirajzolódó ív, ahogy az első két anyag összetett, mégis sallangmentes power metaljától eljutottak az új album gazdagon hangszerelt, sokszínű és rétegzett progresszív jellegéig.
Talán csak a nem túl eredeti borító az egyetlen, amit nem tudok a „kifogástalan” jelzővel illetni, minden egyéb tekintetében jóformán tökéletes a ’From Refuge To Ruin’. Az első két munkájukra jellemző Blind Guardian-féle germános dallamvilág háttérbeszorulásával ezúttal utat tört magának a Symphony X- és Mercenary-hatások frigyre lépéséből született heroikus power/death metal, amelyhez még számos egyéb társult. Már a lemeznyitó A Plague In The Throne Room speed metal-himnuszára egy olyan óriási refrén teszi fel a koronát, hogy az ember beleszédül a gyönyörűségbe, Moliti bugyborékoló hörgése és Larkin dallamos éneke pedig remekül megfér egymás mellett itt és a korong egészén. A zenét szerző Mattre bizonyosan hatottak olyan bandák, mint a Nevermore (lásd: Dreaming In Vengeance; What Men Call Hatred), a Scar Symmerty, a Mercenary (The Crimson Portrait) vagy az Arch Enemy (a blastbeattel fűszerezett Dark Seeds Of Depravity). Számomra pedig nem az egyébiránt szintén zseniális, roppant tömény záró eposz, a 14 perces The Cleansing Fire az abszolút csúcspont, hanem a címadó Csoda: itt az éjsötéten örvénylő, gyászos doom metal találkozik a ’70-es évek klasszikus progresszív korszakának legszebb pillanataival (a fuvolajáték csak erősíti a Gabriel-érás Genesis-párhuzamot!), megfejelve egy szépséges, síró-rívó gitárszólóval. Nálam eddig egyértelműen 2012 legjobb dala, mese nincs!
Legutóbbi hozzászólások