Dark Empire: From Refuge To Ruin

írta Mike | 2012.05.28.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Nightmare Records

Weblap: http://www.facebook.com/darkempireband

Stílus: Progresszí­v Power/Thrash/Death Metal

Származás: USA

 

Zenészek
Brian Larkin - ének Matt Moliti - gitár, hörgés Randy Knecht - basszusgitár
Dalcímek
01. A Plague In The Throne Room 02. Dreaming In Vengeance 03. The Crimson Portrait 04. Dark Seeds Of Depravity 05. From Refuge To Ruin 06. Lest Ye Be Judged 07. What Men Call Hatred 08. Black Hearts Demise 09. The Cleansing Fire
Értékelés

A dolog úgy áll, hogy jelen pillanatban a ’From Refuge To Ruin’ simán az Év Power Metal Albuma cím büszke birtokosa. Noha messze még az esztendő vége, és kanyarban többek közt az új Helloween-korong is, az szinte bizonyos, hogy e műfajban a Dark Empire máris kibérelte helyét a dobogón! S bár rongyosra hallgattam az előző munkájukat, az igen kitűnő ’Humanity Dethroned’-ot is, nem gondoltam volna, hogy a friss mű még azt is kenterbe veri! A banda hazánkban nem számít húzónévnek, s tartok tőle, ezután sem fogok belefutni olyan mamókákba, akik a Rákóczi téri piacon árulnak tyúkot Dark Empire-pulcsiban, mint ’91-ben az eszement Guns-őrület idején, ezt az anyagot azonban annyira izmosra gyúrták a srácok, hogy mást sem tehetek, mint egy lemezkritikának álcázott örömittas dicshimnuszt zengjek bele a nagyvilágba, hogy jó prédikátor módjára tudassam a néppel: megszületett az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb zenei csemegéje, vegyétek, vigyétek! Mert megérdemlitek. És mert ők megérdemlik.

A zenekart 2004-ben alakította Matt Moliti gitáros a New Jersey-i Veronában, s két albumuk látott napvilágot: 2006-ban a ’Distant Tides’, 2008-ban a ’Humanity Dethroned’. Egy évre rá azonban Jens Carlsson énekes távozott a Dark Empire-ből, hogy kizárólag a Savage Circusra és a Persuaderre koncentrálhasson, helyét pedig egy eleddig ismeretlen srác foglalta el, egy bizonyos Brian Larkin. Ám itt álljunk csak meg egy lélegzetvételnyi pillanatra, és mindenki jól vésse fel ezt a nevet! A morózus tekintetű fickó ugyanis a műfaj egyik legnagyobb tehetsége, ez nem vitás, bődületes nagy torok az övé: amit ebben az egy órában elővezet, az nem más, mint a metaléneklés magasiskolája! Míg elődje, Jens a hangját tekintve maga A Svéd Hansi Kürsch, addig Brian énekstílusa nehezebben „beazonosítható”; ha azonban nagyon szeretnénk hasonszőrű nevekkel dobálózni, Larkint a hangja és képessége alapján nyugodt szívvel összevethetjük olyan nagyágyúkkal, mint Russell Allen, Henning Basse vagy Tim Aymar. A muzsikában pedig megfigyelhető egy szépen kirajzolódó ív, ahogy az első két anyag összetett, mégis sallangmentes power metaljától eljutottak az új album gazdagon hangszerelt, sokszínű és rétegzett progresszív jellegéig.

Talán csak a nem túl eredeti borító az egyetlen, amit nem tudok a „kifogástalan” jelzővel illetni, minden egyéb tekintetében jóformán tökéletes a ’From Refuge To Ruin’. Az első két munkájukra jellemző Blind Guardian-féle germános dallamvilág háttérbeszorulásával ezúttal utat tört magának a Symphony X- és Mercenary-hatások frigyre lépéséből született heroikus power/death metal, amelyhez még számos egyéb társult. Már a lemeznyitó A Plague In The Throne Room speed metal-himnuszára egy olyan óriási refrén teszi fel a koronát, hogy az ember beleszédül a gyönyörűségbe, Moliti bugyborékoló hörgése és Larkin dallamos éneke pedig remekül megfér egymás mellett itt és a korong egészén. A zenét szerző Mattre bizonyosan hatottak olyan bandák, mint a Nevermore (lásd: Dreaming In Vengeance; What Men Call Hatred), a Scar Symmerty, a Mercenary (The Crimson Portrait) vagy az Arch Enemy (a blastbeattel fűszerezett Dark Seeds Of Depravity). Számomra pedig nem az egyébiránt szintén zseniális, roppant tömény záró eposz, a 14 perces The Cleansing Fire az abszolút csúcspont, hanem a címadó Csoda: itt az éjsötéten örvénylő, gyászos doom metal találkozik a ’70-es évek klasszikus progresszív korszakának legszebb pillanataival (a fuvolajáték csak erősíti a Gabriel-érás Genesis-párhuzamot!), megfejelve egy szépséges, síró-rívó gitárszólóval. Nálam eddig egyértelműen 2012 legjobb dala, mese nincs!

Pontszám: 10