Hammers of Misfortune: 17th Street

írta Tomka | 2012.04.08.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Metal Blade Records

Weblap: http://www.hammersofmisfortune.com

Stílus: Heavy/doom/progresszí­v metal

Származás: USA

 

Zenészek
Joe Hutton - ének John Cobbett - gitár, vokál Leila Abdul-Rauf - gitár, vokál Sigrid Sheie - billentyű, vokál Max Barnett - basszusgitár Chewy Marzolo - dob
Dalcímek
01. 317 02. 17th Street 03. The Grain 04. Staring (The 31st Floor) 05. The Day The City Died 06. Romance Valley 07. Summer Tears 08. Grey Wednesday 09. Going Somewhere
Értékelés

Nem csak Mike Scalzi, de John Cobbett is rossz korba született. A két amerikai underground zenész egyformán osztja a ’80-as évek metal zenéjének feltétlen szeretetét, muzikális vonzódásuk bizonyítéka pedig ott lapul a Slough Feg és a Hammers of Misfortune széles körben ismeretlen, ám lazán zseniális diszkográfiájában. Míg a Slough Feg inkább a folkosabb, tökösebb, nyersebb végéről közelít közös szerelmükhöz, a NWOBHM-hoz, addig a Hammers of Misfortune a progresszívebb, kísérletezőbb banda. Ám a 2000-es évek közepén vége szakadt a Cobbett-Scalzi duó együttműködésének, előbb Cobbett lépett ki a Slough Fegből, majd Scalzi a Hammers of Misfortune-ból, de ettől függetlenül mindketten töretlen lendülettel folytatják a feledés félhomályában tanyázó mesterművek gyártását. Rajongók szerint a HOM-ot viselte meg jobban a szakítás, Scalzi utánozhatatlan orgánumát ugyanis lehetetlen pótolni, de a ’17th Street’-en véleményem szerint ezt is sikerült abszolválnia a metal ösvényeire visszataláló zenekarnak.

A Hammers of Misfortune története 2001-ben, a ’The Bastard’ c. konceptalbummal kezdődik; Cobbették ekkor fektették le azt az egyedi stílust, amit többé-kevésbé a mai napig csiszolgatnak, tökéletesítgetnek. Az amerikai zenekar tagjai valószínűleg körberöhögnék a mai retro hullám fiataljait, akik kínos igyekezettel próbálják levenni a nagy öregek stílusát, reprodukálni a manírokat, a hangzást és a zene feelingjét. A Hammers of Misfortune-ban ugyanis mindez teljes természetességgel, progresszív könnyedséggel történik: a kiindulópont a Maiden-féle, begyorsulós, elmés NWOBHM, amihez a ’70-es évek prog-óriásait idéző Hammond-futamok, néhol eszement ritmika, máskor pedig belassuló, horzsoló, Sabbathos doom tonnázások járnak. A korai lemezeken éles fülű hallgatók szolid folk hatásokat (Skyclad, Thin Lizzy) is felfedezhetnek a melódiákban, de alkalomadtán a Bay Area thrash komplex döngöléseit sem vetik meg Cobbették, ha már ők is San Fransiscoban tanyáznak. Ehhez a zenéhez ráadásul mitikus súlyú, ködvastagon szőtt, kísérteties atmoszféra, nagy ívű, epikus vagy éppen rejtélyes történetkoncepciók és analóg hangzás is dukál. Mindemellett a több (férfi és női) énekes/vokalista adta lehetőség egyes dalokban – és főként a ’The Bastard’ c. lemezen – történetmesélős, „metal operai” hatást kelt, de korántsem az Avantasia-féle grandiózus fajtából, a HOM-albumok inkább a progresszív rock klasszikus konceptlemezeivel ápolnak hangulati/szerkesztésmódbeli rokonságot.

A pályafutás csúcspontját a ’The August Engine’ és a ’The Locust Years’ ízig-vérig progresszív, meglepetésekkel túlzsúfolt, katartikus és anarchikus albumai jelentik, amiket 2008-ban – immár Scalzi énekes/gitáros és Janis Tanaka basszusgitáros/énekes nélkül – a floydiánus, retrós hangvételű ’Fields / Church of the Broken Glass’ duplalemeze követett. Ekkora az orgonadallamok és a női énektémák elszaporodtak, a marcona fogalmazásmód pedig eltűnt – a lemez csak ott hibádzott, hogy Patrick Goodwinnek és Jesse Quattronak duóban sem sikerült reprodukálni Scalzi vokálmágiáját. Az októberben megjelent ’17th Street’ viszont visszatért az ismerős fémösvényre, a két dalnok helyére igazolt Joe Hutton személyében pedig újfent különleges hangi adottságokkal megáldott énekes vezényli a HOM prog/doom/heavy metalos alapvetéseit.

A ’17th Street’ a zenekar talán leginkább hallgatóbarát lemeze, amit elsősorban Huttonnak köszönhetünk (a női vokálok ugyanis visszaszorultak a kórusokba). A totálisan ismeretlen énekesnek, Scalzihoz hasonmód, végtelenül egyedi, kissé bánatos, kissé túlvilági hangszíne van, ami szinte hipnotizálja hallgatóját. Ráadásul HOM-mércével kifejezetten „populáris” témákat tol az időtlen metal zene fölé: elég csak meghallgatni az arcpirítóan fülbemászó The Graint vagy The Day The City Diedot. Zeneileg is letisztultabb, mondhatni „egyszerűbb” a ’17th Street’: összegző, „esszenciális” korong ez, amin az együttes összefogja, és sallangmentes dalokban tolmácsolja eddigi leleményeit és stíluskavalkádját. Nem annyira őrült, nem annyira meglepő, mint egy ’The August Engine’, a változatosság viszont nem tűnt el: a lemezt a kraftos NWOBHM (17th Street, The Grain, Romance Valley, Grey Wednesday) és a sabbath-i doom (317, Staring, Going Somewhere) dominálja. De a progosan elszállt, lélekemelő hangulat is befigyel a lemez végére: a Summer Tears egy lomha, felsíró gitárszólókkal központozott darab, a záró Going Somewhere pedig egy riffközpontú, a korai lemezek progresszív dalszerkezeteit felidéző szám, amiben minden, a HOM által képviselt stílus felvonul.

John Cobbett intelligens, fineszes gitárjátékát továbbra is kötelező megdicsérni: nem az a villantós, technikát fitogtató húrnyüvő, ellenben minden lefogott hangjának hangulata van, a riffek, a szólók lélegeznek, és mindig hagy rá kellő időt, hogy egy-egy téma kiteljesedhessen a dalokon belül. Az instrumentális részleg másik főszereplője Sigrid Sheie, akinek az előző korongon produkált orgona-túladagolásából jócskán maradt vissza, retrós témái vagy intim zongorafutamai gyakran meghatározzák a számok dallamvezetését.

Sajnos, a dallamos fogalmazásmód ellenére most sem fognak eladási rekordokat döntögetni Cobbették – ez a relatív egyediség, és a metal trendek önkényes változásának átka. Aki viszont szeret alulértékelt zenekarokat felfedezni magának, az nyugodtan ruházzon be a Hammers of Misfortune teljes munkásságára.

Pontszám: 8.5