Desert Sin: Destination Paradise

írta Jocke | 2012.01.19.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Pure Steel Records

Weblap: http://www.desertsin.net/

Stílus: Power metal

Származás: Ausztria

 

Zenészek
Sandro Holzer - Ének, gitár Stefan Entner - Gitár Rainer Fischer - Basszusgitár, vokál Roman Fischer - Billentyűk Harald Vogl - Dobok
Dalcímek
01. Awakening (intro) 02. Destination Paradise 03. Kill The King 04. Would You Release Me 05. Follow Me 06. In Silence 07. The Seed Of Destruction 08. Creation 09. Hero 10. Circle Of Twilight
Értékelés

Zenei ízlésemet tekintve viszonylag beszűkültnek vallom magam (jelszó: power metal), ám a stíluson belül sokszor kiszámíthatatlan, hogy egy adott lemez milyen hatással lesz rám. Néztem már bambán a többség által méltatott lemezek meghallgatása után, és volt, hogy belőlem váltott ki heves rőzserázást (amikor még volt mit rázni) egy olyan produktum, amire mások szájukat elhúzva legyintettek - a lényeg, hogy biztos recept nem létezik. Még akkor sem, ha egy olyan kiadvány kerül a sokszor már kényszeresen metal villákat formázó ujjaim közé, amely kis túlzással akár egyik abszolút kedvencem diszkográfiájában is helyet követelhetne.

Az osztrák Desert Sint egyelőre nehéz elhelyeznem, mert kettes lemezük semmiképp sem mondható kiugrónak, vagy előremutatónak, nem találtam rajt nagyot robbanó power-bombákat, viszont távol voltam a csalódottságtól a meghallgatás után, sőt, az első találkozás óta már háromszor átpörgettem. No, most úgy ahogy belecsaptam a közepébe, valamint egy felvetődő kérdést is megválaszolatlanul hagytam, ezért amondó vagyok, hogy lassítsunk, és mindent csak szép sorjában, a maga idejében!

Aktuális hőseink az ezredfordulón álltak össze, Sick-U-R néven (hát most mit mondjak, hogy a névváltás a zenekar egyik alapvetően bölcs cselekedete volt?), és 2005-ben ki is adták első korongjukat ’Zero Hour’ címmel. A debüt nem sikerült rosszul, de igazán második munkájuk, a már Desert Sin név alatt kiadott ’The Edge Of Horizon’ volt az, ami miatt már lehetett fejfelkapásokat végezni (módjával persze). Az évek során az ötös végig kitartott egymás mellett, így szinte példátlan módon úgy tudták kiadni harmadik, szóban forgó lemezüket, hogy a felállás változatlan maradt.

Rainer Fischerék nem estek túl messze attól a fától, amely már több mint két évtizede gyökeredzett meg Hamburg városában. Itt értük el az első bekezdés utolsó mondatában pedzegetett, már-már törvényszerűen bekövetkező összehasonlítós részt: a Desert Sinről első hallás után (na jó, a második, meg a harmadik után is) kapásból a Gamma Ray jutott eszembe, arról nem is beszélve, hogy Sandro Holzer énekesnek is van egyfajta Kai Hanseni beütése (persze nem fizimiskára, mert Kaira ilyen téren nehéz hajazni). A kilencvenes évek második felében született Gamma Ray albumok hangulatát adja vissza a ’Destination Paradise’, igaz, kevesebb lesz majd a lúdbőr, és a dalok sem annyira változatosak. Már a felépítés is egyfajta általános formulát sugall; van egy intro, hozzá 9 dal, majdnem kereken 45 percben. A HammerFall csinált állandóan ilyeneket: tíz szám, egy instrumentális tétel, plusz néha még egy-két feldolgozás, 45-50 perces játékidővel. A ’The Edge Of Horizon’ még a svéd acélmunkások laposabb szerzeményeiből is merítgetett, ehhez képest üdítő a GR-es súlypontáthelyezés, még akkor is, ha Hansenék sem számítanak a spanyolviasz feltalálóinak. Az mindenképpen előrelépés, hogy úgy-ahogy leszoktak az aktuális dal címének ismételgetéséről (igen, a refrénre célzok), és inkább elnyújtott, dallamos megoldásokkal álltak elő, vagy pedig a kettőt kombinálták igen tetszetős módon, mint ahogy az a Kill The King-ben is hallható: két szélen és középen durván „kill the kingezés”, megint köztük szép, igényes, valódi refrénnel. Így azért mindjárt más!

A kiemelendő példákat is a dallamosabb refrénű tételek (Creation – amiben leheletnyi hörgést is kapunk; valamint a már említett Kill The King), vagy a totális Gamma Ray érzést árasztó szerzemények (Follow Me – igen, igen, már a címe is; illetve az album névadója, a Destination Paradise), valamint az ízlésesen adagolt billentyűk és a vaskos gitárok adják. Az pedig külön üdvözölendő, hogy Sandro Holzer-ben is bent lakozik az a valami, amit talán egy jó barátom szavaival lehetne a legjobban jellemezni: „ez amolyan én vagyok az Isten és kiállok énekelni”. Olyasmi.

Pontszám: 7