Savage Messiah: Plague of Conscience

írta Tomka | 2012.01.18.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Earache Records

Weblap: http://www.myspace.com/savagemessiahmetal

Stílus: thrash / power metal

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Dave Silver - ének/gitár Joff Bailey - gitár Stefano Selvatico - basszusgitár Mauricio Chamucero - dob
Dalcímek
01. Plague of Conscience 02. Six Feet Under The Gun 03. Carnival of Souls 04. In Thought Alone 05. All Seeing I 06. Beyond The Shadow of a Doubt 07. Architects of Fear 08. The Accuser 09. Shadowbound 10. The Mask of Anarchy
Értékelés

Ki látott már éneklő thrashert? Jó, persze, akadnak dallamosabb thrash bandák, akik egészen fülbemászó melódiákra hegyezik ki a reszelős témáikat, de általában akkor is a tika-tika alapozás és az arcba mászó zúzdák dominálnak. Mint például a dán Artillery esetében, akik pár éve vérfrissítésként szerződtették Søren ‘Nico’ Adamsent egy power metal gárdából (Crystal Eyes), hogy aztán a srác, miközben tököt növesztett, és keménységet csempészett a hangjába, remek dallamait megregulázza, és rövidebb-hosszabb vakációkra küldje. Nem úgy Dave Silver, a brit Savage Messiah zenekarvezetője, aki már a ’Plague of Conscience’ nyitószámában – képességeit demonstrálandó – halfordi sikollyal köszön be, majd egy velős, tömör lemezen hozza létre a thrash és a power metal tökéletes elegyét.

A ’Plague of Conscience’ műfajkeveréke egy szépen ívelő fejlődési folyamat végpontja, a ’Spitting Venom’ c. debütön Silver még a címhez méltóan köpködte átkait a világra, és adta elő az old school thrash formulát némileg modernebb riffeléssel. A 2009-es ’Insurrection Rising’ azonban már nem csak az erőfémre jellemző, hangjegy-halmozó, de mégis melodikus gitárvirgákat csempészte be a harapós dalokba, hanem a tiszta énektémákat és a poweres dallamérzékenységet is. A Savage Messiah idei erőbombája pedig már lazán, játszi könnyedséggel ugrál a stílusok között, vagy olvasztja őket harmonikus, ízes egységbe. Silverék szerencsére nem annyira kiszámíthatóak és sablonosak, mint a modern melodikus death zenekarok, akik verzékhez hörgést tolnak, a refrénhez meg valami nyáltengert ömlesztenek, hanem egy-egy dalon belül többször csúsznak át thrashes riffelésből poweres, húzós témákba, vagy vágnak vigyázzba egy bedurvított bridge-dzsel a dallamos refrén után – de az is gyakran előfordul, hogy csak az tudná valamelyik alá besorolni egy-egy témát, akinek napi 24 órája van szőrszálhasogatni.

Az erőmetal egyértelműen az amerikai családfáról származik, heves, szigorú és tökös, még akkor is, ha éppen olyan himnuszjelöltekről van szó, mint a Six Feet Under The Gun, vagy a Carnival of Souls. Persze, akadnak olyan dalok is, amik inkább egyik vagy másik műfaj mögé sorolnak be, és inkább a keménykötésű zúzdákra esküsznek, vagy pont ellenkezőleg, meg sem próbálnak morcosnak tűnni, és inkább az epika felé hajlanak. A két véglet között Dave Silver lesz a kötőanyag, aki a kiabálástól mentes, ám érces témák után lazán kivágja a „magas C-t” – az ő témái szinte az összes dalt képesek izgalommal megtölteni.

A szólózástól sem kell félteni a híresebb Dave nyomdokait követő Silvert, és társát, Joff Bailey-t: amikor kell, odabiggyesztik a kötelező tekeréseket, és a dallamos, színezésképp használt dallamszólók terén sem vallanak szégyent. Ráadásul Savage Messiah legénysége a dalszerzői iskolát is tisztességgel kijárta, ellesték a Metallica hangulatos felvezetéseit, a Megadeth szólóorgiáit, a Bay Area piszkos riffelését, és a modern power metal dalok ritmikáját, húzását vagy szaggatásait. A ’Plague of Conscience’-t jobbnál jobb dalok foglalják keretbe, a már említett dalok mellett a The Accuser, a Shadowbound, vagy a lemezt lezáró, 8 perces, „epikus” The Mask of Anarchy mind instant kedvenc lehet.

Sajnos a bivalyerős felütés és az impozáns lezárás között, a középtartományban kissé elszürkülnek a szerzemények: a lemez derekát egymásba folyó, az izgalmakat nélkülöző, vagy túl egyszerű dalok alkotják, ám a végére feltámad az album, és újra meggyőzi hallgatóját arról, hogy érdemes értékes idejét a Savage Messiahba feccölnie. A lemeznek ez az egyik hátulütője, nevezetesen hogy pár tölteléknóta is átcsúszott a rostán – a másik az, hogy a Savage Messiah eredetisége kimerül a két műfaj összeboronálásában. A ’Plague of Conscience’ azért korántsem okoz olyan heveny deja vu érzést, mint egyes retro bandák – a két műfaj legszebb hagyományait vegyítő próbálkozás pedig több, mint élvezetes, és korántsem annyira múltidéző, mint amennyire előremutató. Azonban mint a cím is mutatja, nem kell ezen a lemezen sokat agyalni: csak hátra kell dőlni a legális, ingyenes letöltés után, és hagyni, hogy megfertőzzön a ’Plague of Conscience’.

Pontszám: 8