Rhapsody Of Fire: Triumph Of Agony

írta garael | 2006.08.17.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Magic Circle Music

Weblap: www.rhapsodyoffire.com

Stílus: szimfonikus power

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

Több okból is türelmetlenül vártam a névváltoztatáson átesett Rhapsody Of Fire új albumát: egyrészt kí­váncsi voltam, hogy merre mennek tovább a legutóbbi, Dark Secret szerintem már túldí­szí­tett , a zenei rokokó ornamentikától elfojott power-szimfonik-movie világa után, másrészt - főleg azt emlí­tett okból kifolyóan - nem fordulnak e a legutóbbi Luca Turilli szólóalbumok gótikus univerzuma felé, mely egyébként is reneszánszát éli az olasz csapatok között ( The Dogma, Kaledon). Az mindenesetre egyértelmű volt, hogy a Dark Secret által megjelení­tett hangzásképet már lehetetlen überelni, és a rafinéria is egy idő után némileg öncélúvá válhat, mint ahogy ezt tapasztalhattuk a Blind Guardian Operás lemezén. Szerencsére ezt Fabio - ék is felismerték, s az új utat nem a speedelés fokozásában, vagy még újabb szimfónikus hangsávok felvételével jelölték ki, hanem visszanyúltak az olasz zenei világörökség halhatatlan opera és dallam-világához, gazdag spektrumú reneszánsz és folktónusokkal árnyalva azt. Nem találtak fel semmi újat, ami ne szerepelt volna korábbi lemezeiken, pusztán az arányokat tolták el annyira, hogy az í­gy kapott mű mégis frissességet és kreativitást sugározzon, melyhez persze kellett az olasz csapat vitathatatlan klasszikus dallamérzéke és ismerete, no meg Fabio hangja. Már a kezdeti intro is szokatlan megoldást hoz, itt ugyanis egy metal riffet í­rtak át szimfónikus hangszerekre, melyre talán még a hegedűművészek is headbangeltek a feljátszás közben: ez a zenei téma egyébként az operákhoz hasonlóan visszaköszön még az albumon, de erről később. A Triumph of Agony középtempós himnikussága és speedelése még nem jelzi, hogy valami más vár ránk, sőt, némi deja vu-t idézve jelení­ti meg a korábbi Rhapsody albumok dallamvilágát, majd a Heart Of Darkness metal-csárdásos gitárfutamai mutatják meg, hogy nem csak Finnhonban tudják a mulatós rockot metalizálni, persze itt az italozás utáni róka nem hörgésben, hanem némi barokkos dí­szí­tésű áriában nyilvánul meg. A zenei rendező ezek után lezavarja a szí­ntérről speed-apót , és jófajta dramaturgiával a folk és reneszánsz akusztikus hölgyét hí­vta deszkákra, visszautalva az első Rhapsody album Forrest of unicorns megejtő könnyedségére. A The Myth Of The Holy Sword aztán már konkrétan komolyzenei témákat hoz, némi metalos alájátszással, himnikus, áriázós dallammal. Fabio hangja remekül teljesedik ki ezekben az ünnepélyesen szárnyaló részekben, - bizonyí­tékát adva a klasszikus énekesi leckéknek-melyet a Therionos kórusok még külön ki is emelnek. Az Il Canto Del Vento ismét egy korábbi szerzeményre, a szintén olaszul előadott Lamento Eroico-ra utal vissza. Akinek tetszett az a szám, vagy például Eric Adams Nessun Dorma-ja, annak bizonyára ez a dal is elnyeri tetszését. Klasszikus, az operák ária világából sem kilógó darab. A Silent Dream az a szám, ahol egy csöppnyit érzem a Luca Turilli szólók gótik-techno-s hatását. Ne ijedjen meg senki, pusztán a szaggatott riff, és a dallamfordulat miatt í­rom ezt, a középtempóba ágyazott sláger inkább már az előbbi, operás világhoz kapcsolódik. A Bloody Red Dungeons ismét a filmzenei opera csapatát erősí­ti, olyan himnikus témát boncolgatva, melynek receptjéért a már emlí­tett Eric Adams is bátran fordulhatna, már ha szeretné az olasz konyha spagettiben, és nem vérben ázó í­zeit. Fabio hangja ezekben a dalokban van igazán otthon, melyet hallván sokszor nem tudtam eldönteni: metálkodó operaénekest hallok, vagy egy, a klasszikus énekléshez kedvet kapott tehetséges rock-szingört. A Son Of pain némileg a Highlander filmzenéjét idézi meg, lassú, ünnepélyes kibontással, érzelmi váltásokkal, musical-es és a többiekhez hasonló operai hangulattal. A lemez fő témája a több tételes The Mystic Prophecy Of The Demonknight, mely zeneileg három részre bontható. Az első , a Symphony of enchanted lands monumentális, folkos, reneszánsz világát idézi meg, a második-melyet az introban hallott "hegedű-riff" és némi narrátoros szövegelés vezet át- When Demons Awake szerű blackes vágta, erőteljes Fabio károgással (és még ez is milyen jól áll neki), a harmadik pedig ismét visszatér a kezdő témához. A záró szám monumentális Ómen-szerű kórusai ( tuti, hogy a legendás horror filmből vették ) aztán méltó befejezést adnak az elhangzottaknak, némi Gyűrűk Urás suttogással egyetemben.

Pontszám: 10