Doogie White: As Yet Untitled

írta Adamwarlock | 2011.11.03.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Metal Mind Production

Weblap: http://www.doogiewhite.com

Stílus: hard rock

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Doogie White - ének Patrick Johansson (Yngwie Malmsteen) - dob Thomas Broman (Glenn Hughes) - dob Derek Sherinian (Black Country Communion) - billentyűk Tony Carey (Rainbow) - billentyűk Neil Murray (Whitesnake) - basszusgitár Greg Smith (Ted Nugent) - basszusgitár Paul Logue (Edens Curse) - basszusgitár Pontus Norgren (Hammerfall) - gitár Marcus Jidell (Royal Hunt) - gitár Phil Hilborne (Queen Musical) - gitár Mick Tucker (Tank) - gitár Patti Russo (Meatloaf, Cher) - ének
Dalcímek
01. Come Taste the Band 02. Time Machine 03. Dreams Lie Down and Die 04. Lonely 05. Land of the Deceiver 06. Secret Jesus 07. Sea of Emotion 08. Catz got yer Tongue 09. Living on the Cheap 10. Times like These
Értékelés

Nagyon-nagyon nehezen született meg ez a lemez. Doogie barátunk már kitudja mióta tervezgeti, hogy bezony megcsinálja a szólólemezét, és sorolta már akkor a vágyott zenésztársakat, akik majd vendégeskedni fognak az áhított korongon. Emlékszem, amikor az első hírmorzsák napvilágot láttak, nagyon megörültem, mert az ex-Rainbow frontmant mindig is kiváló énekesnek tartottam. Jószerivel bármilyen projektjébe belehallgathatunk, pacsirtánk aranytorkában nem fogunk csalódni.

Persze Mr. White-ot a nagytöbbség főleg   Malmsteen Ripper előtti próbálkozásaként ismeri, de az ínyenceknek ott van az azóta jobb létre szenderült Cornerstone és Midnight Blue is. 2009-ben pedig Doogie állt a Tank ágyújához, hogy tavaly a páncélozott harckocsi egy nem mindennapi lemezt adhasson ki.

Persze nem feledkezhetünk meg arról a bandáról, vagy inkább jobban mondva arról az emberrel, aki miatt a világ megismerte Doogie White nevét: az előbbi természetesen a Rainbow, az utóbbi meg ki más lenne, mint Ritchie Blackmore. A ’Stranger In Us All’ volt az a lemez, amely már igazán nem volt képes nagy port kavarni az akkorra teljesen megmerevedett hard rock színtéren, de két dolgot bizonyított: hogy a mi Ritchie-nk még mindig az egyik legzseniálisabb dalszerző eme sárgolyón, és azt, hogy White  barátunk pedig egy elsőrangú énekes. A karrierje szépen beindult a Rainbow-ban töltött rövidke idő hatására, és mára elmondhatjuk, hogy Doogie-nak a klasszikusok közt a helye (Arról nem is beszélve, hogy van egy igencsak lerágott és mindenki által ismert, „Mi lett volna ha…?” kezdetű kérdés vele kapcsolatban, amely kérdés megválaszolatlan voltának talán csak egy bizonyos Bayley  nevű úriember örül egyedül).

Ennyit a múltról, foglalkozzunk végre a jelennel. Íme tehát a várva-várt szólólemez, amin hősünk bizonyítani próbálja, hogy 51 évesen is igenis van még keresnivalója a Nap alatt. Ehhez egy egész pofás kis vendégsereget is sikerült összetrombitálnia, úgyhogy minden adott ahhoz, hogy egy remek anyag keveredjen ki ebből a mixtúrából. Akkor hát mit is hallunk? Hard rockot kérem, de annak esszenciális valójában. Doogie lecsupaszította, megcsócsálta, kiköpte, visszanyelte és újrakérődzte a műfajt, aminek az lett az eredménye, hogy egy rohadt lépést nem mozdult el zeneileg semmilyen irányba. Az első két dal megmagyaráz mindent. Come Taste The Band (Valahogy ismerős ez a szókapcsolat...khm…khm.) beindít egy naggggyon retró hammond szólóval, aztán pedig szabályosan belerobbant minket egy kvázi Rainbow koncertnyitó dalba, annak minden egyes attribútumával. No, de egyből váltunk ám, mert jön a Time Machine…. Ez idáig én abban a hitben voltam, hogy Doogie White csak egy, a miénkkel párhuzamos Univerzumban énekelhet AC/DC-t. Be kell látni, tévedtem. Ráadásul az a fura az egészben, hogy még jól is csinálja. Nem a Brian Johnson vonalat viszi tovább, hanem sokkal inkább a nyers Bon Scott nyomán indult el a skót pacsirta. Tehát ez a kettőség megy tovább végig a lemezen. Például a Dreams Lie Down And Die Ronnie James Dio munkásságának bármelyik korszakába beleillene (én már vártam, hogy a refrén helyett mikor jön az „..and find the Sacred Heart” sor), míg a Catz Got Yer Tounge egyenesen Ausztráliából szállt a hallójáratainkba. De itt van a sodró lendületű Lonely, hiper-dallamos Secret Jesus vagy az Aor-os Times Like These. Minden egyes dal nagyon jól illeszkedik Doogie képességeihez, és már néhány hallgatásra fülbemászóak. Mondjuk én a vendégeskedő úriemberek hatását nem nagyon érzem a lemezen, szerintem nélkülük is tök ugyanilyen lenne a dolog.

Egy objektív döntéshez mérlegelni is kell. Negatívum: nos, a sok év várakozás, és készülődés nem hozott igazából semmilyen elmozdulást abból a miliőből, amivel teljesen tisztában voltunk, hogy hősünk alaposan ismer. Nagyon úgy érzem, hogy Mr. White eléggé biztonságira játszott ezen a korongon, így túl sok innovációt nem érzek a teljesítményén. Ráadásul a hangzás is kőkori. Pozitívum: érdekli a hollót, hogy nem tőle fogjuk hallani a zenei közeget megújító, műfajteremtő albumot, amíg ilyen kiváló minőséget tesz le az asztalra. Lehet, hogy a Cornerstone valamivel izgalmasabb volt, de én úgy érzem, Doogie még mindig úgy gondol magára, mint a Rainbow egykori dalnokára: ez az elsődleges kép a fejében. Ez nem is baj, mert ez áll neki a legjobban.

Pontszám: 7.5