Fair Warning: Brother's Keeper

írta garael | 2006.08.04.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.fair-warning.de

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Tommy Heart - ének Helge Engelke - gitár Ule W. Ritgen - basszusgitár CC Behrens - dob
Dalcímek
1. Don't Keep Me Waiting 2. Generation Jedi 3. All My Love 4. Rainbow Eyes 5. Push Me On 6. Wasted Time 7. The Cry 8. The Way 9. Once Bitten Twice Shy 10. Tell Me Lies 11. In The Dark 12. Still I Believe 13. All I Wanna Do
Értékelés

Volt idő, mikor az amerikai metal mainstream részét nem a nu, illetve modern metal és kóros nevű rokonai jelentették, hanem a ma már inkább hard rocknak nevezett olyan csapatok, melyek elvetemült módon hosszú hajjal, szí­nes ingekben, í­zes szólókat játszva mertek szupersztárrá válni, a hivatalos magyarázatok szerint egy idő után elidegení­tve ezzel maguktól a közönséget. Minden bizonnyal í­gy volt, hiszen fülbemászó melódiákat í­rni, a csillagokat elérő hanggal trillázni, szí­npadi show-kat teremteni bárki tud, aki ért a kliségyártáshoz: az alkotói tehetség igazából az ükmükfück , ec-pec-kimehetsz darák absztraktált szabadstí­lusos formagyakorlataiban nyilvánulhat meg, ahol a zenei formák már nem járnak olyan alantas dimenziókban, mint a dallamosság és szólócentrikusság. Nem véletlen tehát, hogy eme letűnt kor képviselőinek európai prototí­pusa, a Fair Warning sem tudta már a nagy példaképek sikereit elérni, hiába sajátí­totta el az amerikai recept minden összetevőjét: jött a grunge, és Warningék túl magasan voltak a szí­npadokon ahhoz, hogy lefelé nézve cipőiket bámulják. Még szerencse, hogy Japánban az embereket nem zavarta a szí­npadias hajbókolás és show - valószí­nűleg azért, mert ez a kulturális hátterüktől nem áll távol -, í­gy a német dallamcsapat Impellitteriékhez hasonlóan a felkelő nap országában mutatta meg, hogy hol lakik a magyarok, izé, az amerikaiak,..öö,, bocs, a németek Istene. Jó pár év eltelte után aztán a megerősödött európai hard rock szí­ntér hí­vószavára a teuton csapat elérkezettnek látta az időt, hogy reaktivizálva magát ismét köztudatba helyezze nevét mely ha nem is a régi fénnyel, ám egy alapos polí­rozás szintjén ismét megcsillanhat. Hallgatom az albumot, és az egymás után felcsendülő nótákból próbálom megfejteni sikerük titkát. A produkción érződik azért a kor: nem nagyon kapkodnak a fiúk, itt nincs vágtázó tempó, szirénázás, bal és jobbkezes virga, Norbi step a dobon, ám ami van: minőségi, nyugodt kibontású, remek énekhanggal tolmácsolt, dallamorientált, átgondolt kompózí­cióval felépí­tett hangulatos rocknóták csokra. Az biztos, hogy a slágerdoboz kulcsa ott van a nyakukban, az elhangzott refrének azonnal bebocsátást kérnek a hallgató kisagyának memoratí­v részébe, hogy ott kalapálják el a melódia munkahangjait. Az énekes hangjában én néha Meine mestert is felfedezni vélem, bár lehet, hogy csak az akcentus miatt: Tommy Heart mindenestre az egyik legjobb német dalnok, ami vitathatatlanul megnyilvánul a dallamok érzelemhű, feelinges tolmácsolásában. Jómagam nem igazán rajongok a lí­rai dalokért, ám az itt felcsendülő, AOR-ban gyökeredző dalok a Scorpions legjobb pillanatait idéző balladáit jelení­tik meg: az All My Love érzékeny futamai , vagy a hammonddal megtámogatott Wasted Time húsz évvel ezelőtt stadionokat töltött volna meg. Érdekes módon én némi kis lopkovárit is érzek a Rainbow eyes c. dalban, ahol azt hiszem, az egyik James Bond film főcí­mzenéjének a dallamait vették kölcsönbe (aki meg tudja mondani, melyikét, annak küldök egy csokit), ám a filmzenés momentumok több dalban is felfedezhetők: a The Cry bármelyik road movie soundtrack-je is lehetne, az All I Wanna Do pedig Bryan Adams mozis kalandozásait idézi meg. Ezek mellett szinte minden dalban felfedezhetünk némi finomságot: az In The Dark Van Halen-es riffjei, vagy a Tell Me Lies Bon Jovis slágeressége ugyanúgy örömet okozhat az í­nyenceknek, mint az Once Bitten, Twice Shy Cinderellás blues-a.

Pontszám: 9