Evanescence: Evanescence

írta Jocke | 2011.10.15.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: EMI, Wind-Up Records

Weblap: www.evanescence.com

Stílus: gótikus pop-rock

Származás: Egyesült Államok

 

Zenészek
Amy Lee - ének, billenytű Terry Balsamo - gitár Troy McLawhorn - gitár Tim McCord - basszusgitár Will Hunt - dobok
Dalcímek
01. What You Want 02. Made Of Stone 03. The Change 04. My Heart Is Broken 05. The Other Side 06. Erase This 07. Lost In Paradise 08. Sick 09. End Of The Dream 10. Oceans 11. Never Go Back 12. Swimming Home
Értékelés

Nem sokkal az ezredforduló után az Evanescence szinte betört a rockzenei életbe, és rengeteg rajongót állított maga mellé nem csak az Egyesült Államokban, hanem itt, Európában is. Gótikus rockzenéjükkel pont akkor, vagy egy nagyon kicsivel később futottak be, amikor a stílus egyre inkább bekerülni látszott a köztudatba; itt Európában főleg Villéstől - Valóstól és Laihialástól -  Lacuna Coilostól és Within Temptationöstől együtt. Műfajilag az Evanescence esetében azért nem teljesen egyszerű a helyzet: az alapvetőnek mondott gótikus stílusba jó adag pop is került, illetve sokan kapcsolatba hozzák őket más népszerű, alternatív vagy nu-metalt játszó bandákkal, mint a Limp Bizkit vagy a Linkin Park.

A műfaji besorolás mondjuk olyan szempontból hasznos tud lenni, hogy a nagy kínálatban célorientáltabban tud turkálni a fogyasztótábor, de sokszor megtévesztő is lehet. Éppen ezért sokkal lényegesebb, hogy az Evanescence milyen minőségű zenét játszik, mint az, hogy pontosan milyet. A végeredményeket, tehát albumaikat fülügyre véve pedig az a helyzet, hogy az Evanescence alapvetően rendben van: általában véve jól szólalnak meg, a zenészek képzettek és hát csak sikerült eladniuk több millió albumot, legalábbis jóval egymillió fölött. Más kérdés, hogy ez a nagy siker egy valódi, jófajta zenei tudásnak és frissességnek, vagyis a produkciónak köszönhető, vagy a kelleténél jobban besegít a mögöttük örvénylő méretes hátszél is.

Az Evanescence harmadik stúdiólemezénél gondolta úgy, hogy jár neki egy önelnevezés, amely olyan szempontból nem volt szerencsétlen, hogy a zenekar máig hű maradt gyökereihez (tehát még 8 év után is ugyanazt a jellegű zenét játssza), olyan szempontból viszont nevezhető ballépésnek, hogy három albumuk közül ez sikerült a legkevésbé. Ezt persze nyilván nem szánt szándékkal tették, mégis érdekes, hogy az egyik alapító tag, Ben Moody korai távozása után inkább a színvonal és az ötletesség ereszkedése figyelhető meg, pedig pont azért lépett le, mert a többiek, és főleg Amy Lee énekesnő szerint közönségkiszolgáló zenét akart játszani.

A fő attrakció viszont nem változott a három album során: Amy Lee hangja szép, mint mindig, és túl nagy kockázatot nem vállalnék azzal, ha ezen a téren a metal énekesnők élmezőnyébe sorolnám. Viszont az a nagy helyzet, hogy hatalmas karizmatikusság nem szorult belé, úgyhogy ilyen síkon nehezen éri el Tarja Turunen, vagy Sharon den Adel szintjét, ha már a Nightwish-t és a Within Tempationt is gyakran párhuzamba állítják az Evanescence-szel, noha utóbbinál azért valamivel keményebb zenét játszanak, előbbihez képest meg például nem elég szimfonikusak. De még Anette Olzon is előbb váltja ki nálam a libabőrt, mint Lee kisasszony. Valahogy ugyanez a helyzet a srácokkal is: minden kisugárzást nélkülöző arcok, akik alapvetően jól csinálják, amit csinálnak, de nem túl kreatívak és Lee mögött is simán elvesznek (pedig elviekben nem kezdő kiscserkészekről van szó, a nevével amerikai ifjúsági regények hőseire emlékeztető Will Hunt például Zakk Wylde mellett is dobolt a BLS-ben).

Így terítéken lévő albumukon is fellelhetőek néhány alkalommal a korrekt riffek, vagy az Evanescence-re jellemző billentyűs témák, továbbá Amy Lee szépséges éneke, de ezek összerakva sajnos csak szürkés egyveleget alkotnak. Kicsit olyan, mintha a zenekar tagjai egymástól elkülönülve írták volna meg a dalokat, amelyekben persze az éneknek jutott a legnagyobb hangsúly. A dalok kis túlzással egymással néha még köszönőviszonyban sem lévő építőkockákból tevődnek össze, és legtöbbször vagy egy lapos dobsounddal, vagy egy néhányszor túlzásnak ható gitárzúzdával indulnak.

Noha minden bizonnyal ez az album is hasonlóan sikeres lesz különböző semmitmondó számadatok alapján, mint az előző kettő, nincs velük egy súlycsoportban. A debütalbumnál ('Fallen') halványabb és jellegtelenebb, a 'The Open Doorsnál' meg puhányabb, a zúzdák ellenére is. Mondhatnám azt, hogy a What You Want, vagy a Sick pár centivel kiemelkedik a 12 dal közül, de ez az összképen nem igazán változtat.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások