Axel Rudi Pell: Mystica

írta garael | 2006.07.17.

Megjelenés: 2006

Kiadó: SPV Records

Weblap: www.axel-rudi-pell.de

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Axel Rudi Pell - gitár Johnny Gioeli - ének Volker Krawczak - basszus Ferdy Doernberg - billentyű Mike Terrana - dob
Dalcímek
1. The Mysterious Return (Intro) 01:18 2. Fly to the Moon 05:34 3. Rock the Nation 05:29 4. Valley of Sin 07:10 5. Living a Lie 05:27 6. No Chance to Live 06:18 7. Mystica 08:26 8. Haunted Castle Serenade (Opus # 4 grazioso e agresso) 03:53 9. Losing the Game 04:35 10. The Curse of the Damned 09:57
Értékelés

Axel Rudi Pell azok közé a gitárosok közé tartozik, akik nem önmagukat állí­tják mindenképpen középpontba: dalaikban egységes szerkezetben gondolkodnak, és nem gitárszóló körí­tésben. Nem véletlen, hogy a hangszeres szekció többi része, és az énekesek is első osztályú tehetségekből tevődtek össze: dalnokként megfordult már itt Rob Rock, Jeff Scott Soto, és dobosként Jörg Michael. A jelenlegi felállásban egy fiatal hangszálfenomén, Johnny Gioeli formálja a dallamokat, a doboknál, pedig maga király, Mike Terrana püföli a bőröket. A német gitármester egyébként standard minőségben szállí­tja hard rock/metal albumait már évek óta, melyekkel pusztán két bajom van. Egyrészt Rudi gitárjátéka nem tartozik az igazán nagyok közé - ami nem olyan nagy baj, hiszen nem magát szokta az abszolút középpontba állí­tani -, ám ami számomra nehezen emészthető, az az albumonkénti balladák száma. Tudom, valószí­nűleg a célközönség szereti ezeket a hosszú lére eresztett, lí­rai számokat, rétestésztaként nyújtva a szentimentalizmust - ám nálam a harmadik hat perces könnyfakasztó valódi könnyeket generálva kivágatja a biztosí­tékot. Jóllehet mindegyik lemezén találtam egy-két nekem tetsző dinamikusabb számot, a szerzemények nagy része azonban úgy úszott el mellettem, mint Spitz az ellenfelei elöl az olimpiai döntőben. Igazából azt új lemezre sem tudok ilyen szempontból nagyon mást mondani. Ugyan most kevesebb cukros ballada született, ám a tempósabb szerzeményekből ezúttal egyik sem érintett meg, talán azért, mert egy leheletnyivel rockosabb dalok születtek, némileg visszafogottabb, elmélkedősebb koncepcióval. Mintha lejjebb vették volna a takarékot, a dalok szépen, komótosan folynak egymás után, különösebb érzelmi, dinamikai váltás nélkül, némi unalomba fullasztva a lemezt. Ebben persze szerepe van annak is, hogy igencsak ismerős panelekből épí­tkeznek a szerzemények, a cí­madó Mystica már unalomig többször eljátszott témájánál csak a Rock The Nation panelei ismerősebbek. Persze aki szereti ezt a meglettebb, rádióbarátabb hard rock-ot, annak remek kikapcsolódás lehet a lemez, hiszen a zúzás és meglepetésmentes dalok megfelelő simulékonysággal bí­rnak, háttér és utazó zenének remekül megfelelnek. Ráadásul Gioeli érzelmes, több hangulati dimenziót is átí­velő hangja legalább egy osztállyal magasabb bajnokságba képes röpí­teni a csapatot. Terrana dobolása jó, ám azon túl semmi különös, rutinból rázza ki a rocksémákat magából, de ez nem meglepetés a vele készí­tett interjúból megtudott ars poética-jának ismeretében.

Pontszám: 7