Phideaux: Snowtorch

írta nagybandi | 2011.05.19.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Bloodfish Media

Weblap: http://www.bloodfish.com/

Stílus: progresszí­v rock

Származás: USA

 

Zenészek
Phideaux Xavier - akusztikus gitár, zongora, ének Valerie Gracious - ének Ariel Farber - ének, hegedű ‘Bloody' Rich Hutchins - dob Mathew Kennedy - basszusgitás Gabriel Moffat - gitár Linda Ruttan Moldawsky - ének, ütőhangszer Molly Ruttan - ének Mark Sherkus - billentyű Johnn Unicorn - billentyű, szaxofon, ének Stefanie Fife - cselló Chris Bleth - fuvola, szaxofon
Dalcímek
1. Snowtorch - Part One (19:42) 2. Helix (5:54) 3. Snowtorch - Part Two (16:28) 4. "." (2:40)
Értékelés

Érdekes egy szituáció. Itt van egy zenekar, akikről ezidáig az égadta világon egy szösszenésnyit sem hallottam, és itt van egy lemez, melynek taktusai az első meghallgatás során ismerősen csengenek a fülemben. A new york-i progcsapat nyolcadik albumának sokadik lejátszása után talán kijelenthetem, hogy egy olyan anyagot tartok a kezemben, mely véleményem szerint 2011-ben dobogós helyezést fog elérni a progrock kategóriában, de az sem kizárt, hogy nálam pályázni fog az év progresszív albuma címre, bár mivel még május van, ki tudja, mit hoz a jövő. A lemezen fellelhető muzsika kétségkívül egy tisztelgés a ’70-es évek nagy progresszív korszaka előtt, nem másolva azt, hanem a mai kívánalmaknak megfelelően egy jó hangzással és hangszereléssel ügyesen felidézve annak hangulatát. Van itt Genesis, Yes a legszebb időkből, a hegedűnek köszönhetően néha a Kansas is beugrik a képbe, aztán némi ELP és ami igazán jól esik, egy manapság ritkán emlegett név is előkerült nálam, ez pedig a zseniális Renaissance.

Az album gerince tulajdonképp egyetlen szerzemény, a Snowtorch, mely egy hatperces, Loreena McKennitt stílusában íródott, kelta ízű dallal kettéosztva került a korongra. A majd’ 20 perces első tétel egy remek David Gilmour hangulatú bevezetővel nyit (az ’On an Island’ lemezén hallhattunk hasonlóan szép dallamokat), majd lassan beúszik a billentyűs arzenál, a zongora, az orgona, a szinti és felturbózza, színesíti az eseményeket. Ebben a 20 percben inkább ezen hangszerek dominálnak, de hallhatunk itt egy kis csellót, hegedűt, szaxofont, a hathúros viszont kicsit háttérben mozog, ellensúlyozva a 16 perces Snowtorch Part 2. relatíve keményebb, gitárcentrikusabb megközelítését, melyre a kissé agresszívabb dobolás is rádob egy lapáttal.  A kidolgozott, fülbemászó énekdallamokat felváltva hallhatjuk Phideaux Xavier, valamint az énekesnő, Valerie Gracious torkából, akinek gyönyörű hangja a két tételt kettéosztó, líraibb hangvételű Helix című dalban bontakozik ki igazán. Mellette persze Phideaux úr is dicséretet érdemel, bár hangja kétségkívül nem vetekszik a legnagyobbakéval, de kellemes, meleg tónusával remekül passzol a zenéhez, melyet a zenészek hiba nélkül tolmácsolnak.

No, de… van itt egy meglepetés, mely mellett mi, magyarok nem mehetünk el szó nélkül. Számomra a lemez egyik legérdekesebb mozzanata az első tétel 7 és fél percénél kezdődő 1 perc, melyre kicsit büszkék is lehetnénk, ugyanis Phideaux bácsi majdhogynem egy az egyben – bocs a csúnya kifejezésért – lenyúlta a Solaris Los Angeles 2026 című dalának 16. percénél kezdődő részletét, legalábbis ami Kollár Attila fuvoladallamát illeti. Ez nem olyan hangulatú, ez nem hasonló, ez nem csak emlékeztet arra, ez – AZ. És igen, itt is fuvolát hallunk, de ez (és most hadd beszéljek haza) meg sem közelíti a kb. negyed évszázada íródott dalrészlet szépségét, érzelemgazdagságát, melyet úgy tűnik, csak a zseniális Solaris és Kollár Attila tudott annyira nagyszerűen anno előadni.

Pontszám: 8