Phideaux: Snowtorch
írta nagybandi | 2011.05.19.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Érdekes egy szituáció. Itt van egy zenekar, akikről ezidáig az égadta világon egy szösszenésnyit sem hallottam, és itt van egy lemez, melynek taktusai az első meghallgatás során ismerősen csengenek a fülemben. A new york-i progcsapat nyolcadik albumának sokadik lejátszása után talán kijelenthetem, hogy egy olyan anyagot tartok a kezemben, mely véleményem szerint 2011-ben dobogós helyezést fog elérni a progrock kategóriában, de az sem kizárt, hogy nálam pályázni fog az év progresszív albuma címre, bár mivel még május van, ki tudja, mit hoz a jövő. A lemezen fellelhető muzsika kétségkívül egy tisztelgés a ’70-es évek nagy progresszív korszaka előtt, nem másolva azt, hanem a mai kívánalmaknak megfelelően egy jó hangzással és hangszereléssel ügyesen felidézve annak hangulatát. Van itt Genesis, Yes a legszebb időkből, a hegedűnek köszönhetően néha a Kansas is beugrik a képbe, aztán némi ELP és ami igazán jól esik, egy manapság ritkán emlegett név is előkerült nálam, ez pedig a zseniális Renaissance.
Az album gerince tulajdonképp egyetlen szerzemény, a Snowtorch, mely egy hatperces, Loreena McKennitt stílusában íródott, kelta ízű dallal kettéosztva került a korongra. A majd’ 20 perces első tétel egy remek David Gilmour hangulatú bevezetővel nyit (az ’On an Island’ lemezén hallhattunk hasonlóan szép dallamokat), majd lassan beúszik a billentyűs arzenál, a zongora, az orgona, a szinti és felturbózza, színesíti az eseményeket. Ebben a 20 percben inkább ezen hangszerek dominálnak, de hallhatunk itt egy kis csellót, hegedűt, szaxofont, a hathúros viszont kicsit háttérben mozog, ellensúlyozva a 16 perces Snowtorch Part 2. relatíve keményebb, gitárcentrikusabb megközelítését, melyre a kissé agresszívabb dobolás is rádob egy lapáttal. A kidolgozott, fülbemászó énekdallamokat felváltva hallhatjuk Phideaux Xavier, valamint az énekesnő, Valerie Gracious torkából, akinek gyönyörű hangja a két tételt kettéosztó, líraibb hangvételű Helix című dalban bontakozik ki igazán. Mellette persze Phideaux úr is dicséretet érdemel, bár hangja kétségkívül nem vetekszik a legnagyobbakéval, de kellemes, meleg tónusával remekül passzol a zenéhez, melyet a zenészek hiba nélkül tolmácsolnak.
No, de… van itt egy meglepetés, mely mellett mi, magyarok nem mehetünk el szó nélkül. Számomra a lemez egyik legérdekesebb mozzanata az első tétel 7 és fél percénél kezdődő 1 perc, melyre kicsit büszkék is lehetnénk, ugyanis Phideaux bácsi majdhogynem egy az egyben – bocs a csúnya kifejezésért – lenyúlta a Solaris Los Angeles 2026 című dalának 16. percénél kezdődő részletét, legalábbis ami Kollár Attila fuvoladallamát illeti. Ez nem olyan hangulatú, ez nem hasonló, ez nem csak emlékeztet arra, ez – AZ. És igen, itt is fuvolát hallunk, de ez (és most hadd beszéljek haza) meg sem közelíti a kb. negyed évszázada íródott dalrészlet szépségét, érzelemgazdagságát, melyet úgy tűnik, csak a zseniális Solaris és Kollár Attila tudott annyira nagyszerűen anno előadni.
Legutóbbi hozzászólások