Nazareth: Big Dogz

írta nagybandi | 2011.05.06.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Eagle Rock Entertainment

Weblap: http://www.nazarethdirect.co.uk

Stílus: hard rock

Származás: Skócia

Dalcímek

Értékelés

Vannak zenekarok, melyek esetében az ember elvárja sőt megköveteli, hogy új anyagaikkal 30-40 év távlatában is idézzék fel a múltat és ne csak nyomokban emlékeztessenek az aranyidőkben elpottyantott mérföldköveikre. Nos véleményem szerint a jelen helyzetben bátran kijelenthetjük, a Nazareth is épp azon bandák közé tartozik, melyek ebből a szempontból abszolút kielégítik az ilyen jellegű rajongói kívánalmakat, ugyanis néhány hete egy olyan lemezzel rukkolt elő a skót társaság, mely méltó ’70-es évekbeli műveikhez. No persze ne gondoljunk csodákra, a ’Big Dogz’ nem übereli felül és talán nem is éri el a ’Razamanaz-Loud ’n’ Proud-Rampant-Hair of the Dog’ klasszikus négyes színvonalát, de az AC/DC-hez vagy a Motörheadhez hasonlóan, megkapjuk azt amit várunk tőlük. A Nazarethnek igazán soha nem sikerült huzamosabb ideig az első ligában tartózkodnia még annak ellenére sem, hogy a ’70-es években világszerte igen népszerűek voltak, ám a mai napig koncertjeik sikeresek, élvezetesek, közönségvonzóak, amit mi is megtapasztalhattunk két évvel ezelőtt Budapesten. Akkor a tíz év kihagyás után megjelent ’The Newz’ (igen, itt is egy ’z’ betű) albummal turnéztak bebizonyítván, hogy van még helyük a színpadon, megmutatták, sikerült talpra állniuk Darrel Sweet dobos súlyos szívroham miatt ’99-ben bekövetkezett sajnálatos halála után, mely űrt Pete Agnew basszeros fia, Lee tölti be azóta is – méltó örököseként gyermekkori példaképének.

  A 11 dalt tartalmazó új album ha lehet mondani talán egy fokkal izgalmasabbra is sikeredett elődjénél, direktebb, rockosabb hangvétele inkább hozza a korábbi nazarethes hangulatot, mint ahogy azt a ’The Newz’ tette 2008-ban. Hallgassuk csak meg a nyitódalt, aBig Dog’s Gonna Howl-t vagy az azt követő Claimed-et, mintha a ’70-es évekbeli Nazareth köszönne vissza igazi hardrockos, néhol bluesos, kemény ritmusú alapjaival. A pörgősebb No Mean Monsterben egy remek slide gitáros riffet kapunk Jimmy Murrisontól, Pete pedig ügyesen támogatja meg a dalt szokásosnál picit erőteljesebbre, de arányosan kikevert basszusjátékával, ami egyébként nem csak ebben a szerzeményben emelkedik ki, hanem végigkíséri az egész albumot. Következik a majdnem 6 és fél perces When Jesus Comes To Save The World, mely ismét visszarepít a ’70-es évekbe, a dal a ’75-ös Please Don’t Judas Me hangulatára emlékeztet, majd jön egy darab, a Radio, ami talán kissé kilóg a sorból, de ne ijedjünk meg, igazán nincs semmi gond vele, hacsak annyi nem hogy a címére hajazva kissé rádióbarát sláger akar lenni, de a mai világban már nem lesz az. A Time and Tide-nál nálam kissé leült a lemez, igazán belevihettek volna némi lendületesebb középrészt a több mint 7 perces dalba, szinte már vártam hogy Jimmy és Lee kicsit idegesebbre is vegye figurát, de úgy látszik meggondolták magukat, maradtak a kezdeti álmosabb lendületnél. A Lifeboat, a The Toast és a Watch Your Back hármas rock ’n’ rollja újra felráz és főleg az utóbbi még fejrázásra is késztet, jó kis dalcsokor. Aztán ellazulunk, ugyanis egy hirtelen hangulatváltással megérkezik az elmaradhatatlan lírai szerzemény zongorával színesítve, a Butterfly. Semmi különös, egy szép érzelmes dal a Nazareth tollából az eddig is jól bevált recept szerint, ami nem egy Love Hurts (igaz, ezt nem ők írták), nem egy Heart’s Grown Cold, ám teljesen rendben van. Az album lezárásaként arcunkba kapunk egy hamisíthatatlan nazarethes rock ’n’ rollt a Sleeptalker-t, bár a dal közepétől itt ismét lendületet veszítünk, skót barátaink fukarkodnak velünk és sajnos már nem visznek vissza minket a kezdeti tempóhoz. Nagy kár érte.

 Egy nagyon lényeges dolog, amiről viszont még eddig nem ejtettem szót, az pedig a lemez húzóereje, a zenekar tulajdonképpeni védjegye mely nélkül ez az album „csak” egy átlagos rocklemez lenne és napokon belül eltűnne a süllyesztőben, ami nem más, mint a HANG, melynek tulajdonosa a hardrock egyik legegyedibb és legkitűnőbb énekese, Dan McCafferty. Hihetetlen, de ő 65 évesen is hozza a megszokott színvonalat, ugyanazt a skót whiskyvel átitatott, rekedtes, senkivel össze nem téveszthető tónust, mint akár 35 évvel ezelőtt, a stúdióban és a színpadon egyaránt. Jók a zenészek, jók a dalok és dallamok, jó a lemez, lehet hogy Manny Charlton sem hiányzik már annyira (bár mérget nem vennék rá), de mit sem érne mindez, ha nem lenne ott a torok, Dan McCafferty...

Pontszám: 7