Pharaoh: The Longest Night

írta garael | 2006.06.11.

Megjelenés: 2006

 

 

Kiadó: Cruz Del Sur

Weblap: www.solarflight.net

Stílus: heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
Tim Aymar - ének Matt Johnsen - gitár Chris Kerns - basszus Chris Black - dob
Dalcímek
1. Sunrise 08:04 2. I am the Hammer 03:01 3. In the Violet Fire 05:06 4. By the Night Sky 08:13 5. Endlessly 05:25 6. The Longest Night 04:06 7. Fighting 05:03 8. Like a Ghost 05:16 9. Up the Gates 05:18 10. Never Run 03:29
Értékelés

Mivel annak idején az Iron Maiden,Helloween, Manowar triumvirátus hatására szerettem meg a metal zenét, ma is kedvtelve fogadom az ebből a zenei világból jövő bandák albumjait, főleg akkor, ha azok valamilyen "operás énekesel", "himnikus" indulókkal , trappolós ütemekkel próbálják maguk alá gyűrni a metal univerzumot. Mivel mostanában a reneszánszukat élik ezek a bandák , - éppen tegnap í­rtam a Maiden klón Blodbound-ról - szerencsére gyakran belefutok egy-egy igényesebb alkotásba is, ráadásul vannak olyan bandák - Heed - ,akik a jó öreg tradí­cionális dallamokat egy modernebb hangzással turbózzák az új évezred elvárásainak szintjére. Amerikában ez a fajta metal azonban az underground szintjén is csak vegetál - s most nem az US Power nevesebb csapatairól beszélek, hiszen az egy kicsit más jellegű zene- , talán csak a Virgin Steele tud ebből a zenei szférából látványosabb szí­npadi show-ival és történelmi témájú konceptalbumjaivakl kitörni (ők is inkább csak Európában). Ezért is örültem meg ennek a fiatal tagokból álló philadelphiai csapatnak, akik már a a banda nevében sem tagadják meg a nagy elődökre történő utalást, hiszen melyik true heavy fannak ne ugrana be a Maiden egyiptomi témájú lemeze a Pharaoh név hallatán? A fiúk le sem tagadhatnák a vasszűz 1983-88-ig tartó albumjainak hatását, ám ...Ám sajnos azt kell mondanom, a tehetségből egy kicsi még hiányzik ahhoz, hogy legalább élvezetes klónbanda legyenek. Miért is mondom ezt? Nos, az első, ami szembe, izé, fülbe ötlik, a hangzás. Tudom, maguk a Maiden lemezek sem a szuperszónikus dögről hí­resek, ám amilyen szikár, dobozból jövő sound jellemzi az albumot, az még underground szinten is kí­vánni valót hagy maga után: egyszerűen elveszi a nagyí­vű témák hatás kiteljesí­tődésének lehetőségét. A másik, amivel nehéz megbarátkozni, az énekes, a Control Denied-ból is ismerős Tim Aymar hangja. A kitartott hangokkal operáló, traadí­cionális énekstí­lushoz egyszerűen nincsen meg a hangterjedelme, a magasabb hangokat szinte csak kiüvölti magából, lecsí­pve azt a fél oktávot, amitől igazán szárnyallnának a dallamok, egy berekedt, hangszálproblémákkal küzdő Dickinsont juttatva a hallgató eszébe. Azt kell hogy mondjam, maguk a dalok sem ütik meg a jó átlagos szintet, bár néha fel-felbukkan egy-egy emlékezetesebb dallam megoldás, jóllehet az is azért, mert némi deja vu-t okozva utalnak egy már régen megí­rt szerzeményre. A trappolós ritmusok által felvezetett refrének egyfajta TESCO gazdaságos szí­nvonalon elvetélve közvetí­tik az igazi minőség igényét, a dallamok egymás után szállnak el az éterbe, nem hagyva maguk után mást, mint némi frusztrációt.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások