Houston: Houston
írta TShaw | 2010.10.31.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Universal
Weblap: http://www.myspace.com/Houstontheband
Stílus: AOR
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A legnagyobb AOR legendák hagyatékát felhasználva újabb svéd banda igyekszik a világhírnév felé - én meg egyből a szívemhez kapok: Te jó ég, hát ennyi rókabőr után lassan már tényleg nem lesz mit eljátszani a következő generációnak! Aztán persze meghallgatom a lemezt, és elkönyvelem magamnak, hogy bár tényleg hallottunk már majdnem mindent, ami ezen az albumon van, azért sokadikra sem unalmas, különösen akkor, ha ilyen ízléses és igényes módon van tálalva. Bár Svédországból szalasztották őket, a duó felállású zenekar a Houston nevet választotta magának, jelezvén ezáltal, hogy az általuk választott út (ami 2010-ben már nagyon rögös) a nyolcvanas években igazán népszerű melodikus rockzene, amit ma két nagyobb csoport prezentál a nagyérdeműnek: egyfelől a veterán zenekarok (Journey, Styx, Foreigner, Survivor, Boston, etc.), másfelől a feltörekvő ifjú titánok (Hungryheart, Blanc Faces, Terra Nova, Stan Bush, és társaik). Hogy az ifjak egy az egyben veszik-e át a régi öregek hagyományait vokális és zenei téren, az változó, de a Houston egyértelműen besorolható abba a csoportba, mely bár ragaszkodik a régimódi módszerekhez (akár a zeneszerzésre, akár a vokális megnyilvánulásokra gondolván), ugyanakkor mindezt olyan megszólalásban akarja prezentálni, mint példának okáért a Pride of Lions tette anno, ahol a dallamtenger már nagyon kevés híján a popzenébe csapott át. Maga a zeneiség igazából nem okoz semmiféle meglepetést. A dalok sok esetben jellegzetes billentyűs felvezetéssel indulnak (amik a kelleténél talán hangosabbra vannak keverve itt-ott), esetleg a dal alap gitártémájával, de van példa arra is, hogy egyből egy közös vokális résszel startol a nóta. Ez a stílus sajátja, ahogyan minden, amit ezen a lemezen hallunk. Tökéletes iskolapélda arra, hogyan dolgozik manapság egy AOR zenekar. Vokálisan szerencsére abszolút a helyzet magaslatán állnak, bár nyilvánvalóan nem világmegváltóak az énektémáik. Érdekes momentum viszont, hogy a kulcsdalok (már ha a kislemezeket kulcsdaloknak tekintjük) és a jobban sikerült szerzemények a régi legendák hatásait viselik magukon. Így a Hold On dalszerkezete alapján akár 1990 környékén is szerepelhetett volna egy Boulevard lemezen, míg maga az alapdallam talán egy picit még a Whot is behozza a képbe. Ugyanígy kiemelendő a Truth Slips, ami talán a Foreignerre emlékeztet leginkább, megfűszerezve néhány női énektémával. Kifejezetten izgalmas, bár rövidke szerzemény a She's A Mystery, mely mind a zeneiségében, mint az énektémákban a modernkori Styxre emlékeztet - az énekes hangja itt kifejezetten Tommy Shaw-t manírozza. Azt hiszem, a Houston (mely feltehetően nem véletlenül választotta magának ezt a nevet) fiatalsága és karrierkezdő mivolta ellenére igazán minőségi, a régi nagyságok előtt tisztelgő albumot rakott le az asztalra, mely nem mentes a régi patronok újbóli elpattogtatásától. Felmerül tehát a kérdés, miszerint jobb-e a régi, sokszor hallott eredeti, vagy érdemes egy próbát tenni az újjal, ami kicsit más. Felelni viszont nehéz, hisz ha az eredeti mellett döntenénk, rengeteg zenekar veszne el a süllyesztőben, ezenkívül pedig a Houston tényleg túl jó ahhoz, hogy besoroljuk őket a koppintók táborába.
Legutóbbi hozzászólások