Bai Bang: Are You Ready
írta TShaw | 2010.03.18.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az 1988-ban alakult svéd Bai Bang gárda tavaly készítette el ötödik stúdiólemezét. Na, igen, ők sem vitték túlzásba a dalszerzést. Talán ennek köszönhető az, hogy manapság nagyjából annyira ismertek ők, mint a Britny Fox... Ha tehát valakinek nem ismerős a nevük, nem kell kétségbe esni, tényleg egy alapvetően másodvonalbeli zenekarról van szó, ami azonban méltó a származásához. A Skandináv térséget manapság előszeretettel azonosítják a metallal, révén innen származik az a mitológiai világ, ami számos keményzenét játszó banda témáit adja - és akkor még nem is szóltunk a térség zenekarairól. De az északi emberek a hard rock-ban és az AOR-ban is rettentően otthon vannak, hisz a tavalyi északi megjelenések közül ez már a sokadik olyan puha album volt, ami igazán elnyerte a tetszésemet. Leginkább azért, mert a Bai Bang albuma gyakorlatilag azt mutatja meg, milyen zenét is kéne nyomnia manapság azoknak az amerikai bandáknak, akik a 80-as években élték fénykorukat. Itt elsősorban a Poison-ra, Ratt-re és a többi glam bandára gondolok, a Bai Bang ugyanis az ő hagyományaikat öltözteti modern ruhába. A zene tehát hard rock, amin erősen érződnek glam-es behatások. Jogos volna a csapatot a Wig Wam-hez hasonlítani, vagy esetleg belelátni egy kis Def Leppard-ot (utóbbit főleg a vokálok miatt). Rögtön az első szám (I Love The Things You Hate) is ilyen, fülbemászó és hiperdallamos, mindazonáltal érezni rajta azt az erőt, amit manapság a legtöbb hasonló stílusú banda már nem tud belecsempészni a hangzásába. Ez a nóta konkrétan akár a 80-as évek közepén is megszülethetett volna, és bizonyosan hülyére játszott sláger lett volna belőle... A Born To Rock keményebb dió, igazából hússzor jobb dal, számomra az album abszolút csúcspontja. Torz gitártémája nagyon hamar meghódítja az embert, és akkor még ott van maga a dal témája - a rock 'n' roll. Sajnálom, hogy csak három perc hosszú, simán tudnám még hallgatni egy ideig. A Party Queen viszi tovább az első dal által megkezdett retro-s, de mégis eredetinek ható utat. A dal kezdőtaktusáról nekem a Mötley Crüe ugrott be - ez a dal is simán szerepelhetne akár a Girls Girls Girls-ön. Az Are You Ready I'm Ready alá közönséghangokat kevertek, amitől kimondottan közérthetővé válik a dal... képzelem, milyen lehet ezzel a nótával nyitni egy koncertet! Az Only The Best Die Young képében végre kapunk egy balladát is, hogy egy kicsit változatosabb legyen az egész album, de a glam-es, retro-s életérzést ez a dal sem töri meg, simán hozza a 80-as éveket. Vendégszereplőnk is van a dalban, méghozzá Ryan Roxie személyében, aki a gitárszólót játszotta fel a nótához. Ő egyébként Alice Cooper egykori bárdistája, nem mellesleg pedig Slash mellett is megfordult a 90-es évek közepén. A We Come Alive engem valahogy nem győzött meg, de igazából ezzel az egy dallal volt csak gondom az egész albumon. Itt éreztem úgy először, mintha töltelékdalba futottam volna, pedig a fennkölt vokálokból itt sincs hiány - ha figyeljük a vokálokat, itt érhetjük nyomon a leginkább a Def Leppard hatást. A Longtime Cumin' személyében megint a Mötley-érzés vesz rajtunk erőt, még az univerzális angol káromkodás is helyet kapott a szövegben. A Bad Boys-ra megint csak azt tudom mondani, hogy tiszta 80-as évek. Egy hajzuhatagos, szétsminkelt arcú, színes maskarákban és bőrökben ugráló zenekart juttat az eszembe. Az All The Little Things szintén, bár itt megint egy balladával van dolgunk, megint csak Def Leppard-os beütéssel. A Bigtime Party aztán lezárja az albumot, és megkínál még egy kis glam-mel... én meg csak csóválom a fejem, milyen kár, hogy vége - egyáltalán nem hosszú a lemez, mindössze 33 perc. Az a fura ebben a lemezben, hogy bár javarészt tényleg a majd 20-30 évvel ezelőtt divatos dolgokból táplálkozik, mégis megújult erővel tud hatni az emberre. Tudom, hogy sokan nem szeretik az ilyesmit, szerintem viszont vannak olyan témák, amiket sosem lehet elégszer lerágni. Hogy a Bai Bang titka a jó receptekben, vagy a kreativitásban rejlik-e igazán, azt nem tudom, ellenben sikerült meggyőzniük, és ez már bőven elég. Ha nem is az év lemeze, az egyik potenciális kedvenc lehet 2009-ből, ami igazán megér még néhány folytatást.
Legutóbbi hozzászólások