W.A.S.P.: Babylon

írta Adamwarlock | 2009.10.25.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Demolition Records

Weblap: www.waspnation.com

Stílus: hard rock/heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
Blackie Lawless - ének, gitár Doug Blair - gitár Mike Duda - basszusgitár Mike Dupke - dob
Dalcímek
01. "Crazy" - 5:10 02. "Live To Die Another Day" - 4:41 03. "Babylon's Burning" - 5:00 04. "Burn" - Deep Purple cover - 4:50 05. "Into The Fire" - 5:54 06. "Thunder Red" - 4:20 07. "Seas Of Fire" - 4:34 08. "Godless Run" - 5:43 09. "Promised Land" - Chuck Berry cover - 3:13
Értékelés

Blackie Lawless nem fárad el soha. Ezt akár zárógondolatnak is í­rhatnám, mert az új W.A.S.P. lemez konklúziójaként is szerepelhetne e mondat. Hogy pozití­v kicsengésű-e e kijelentés, azaz nyugtázza az emblematikus frontember ezen az albumon nyújtott teljesí­tményét és munkáját, vagy netalántán egy kudarcra í­télt vállalkozást próbál meg egy kicsit feljebb hozni a süllyesztőből, az nem sokára kiderül. Annyi bizonyos, hogy, Blackie nem adja fel, annak ellenére, hogy hangterjedelme már nem a régi (főleg élőben nem), ahogy ezt gaz kritikusok undok méregként csepegtetik fülünkbe. Vajon tényleg ez lenne a szomorú valóság? Tényleg eljárt az idő W.A.S.P. fölött? Igazuk lenne azoknak, akik azt hangoztatják, hogy az együttes jelenkori manifesztációja már csak a saját kí­njában vonagló és önmaga súlya alatt összerogyó lawless-i szólómunkához asszisztáló formáció? Bizonyos tekintetben ezekre mind választ ad a Babylon. Az együttes tizennegyedik lemezét vehetjük kézbe, ha kicsengetjük a súlyos ezreket valamelyik lemezboltban. Pletykák szerint ez bizony a legutolsó stúdió-album, amelyet a W.A.S.P. ebben az életben ki akar adni. Én mondjuk ezt nem feltétlenül hiszem el, de a drámaiság kedvéért nevezzük ki az utolsónak, és jegyezzük meg, hogy mennyire találó egy apokaliptikus témájú lemezt kiadni a hosszú életmű lezárásaként. A borí­tón megcsodálhatjuk a lángokkal kí­sért alakokat, akik a bibliai Apokalipszis Négy Lovasát, azaz Dögvészt(korona), Háború t(kard), Éhí­nséget( mérleg) és Halált (kasza) jelení­tik meg. Jól jegyezzük meg ezt a borí­tót, mert ilyen í­zléstelen gagyit nagyon ritkán csodálhatunk meg! Kedvenceim a sarokban heverő koponyák, amelyeket nem nagyon sikerült normálisan a képre montí­rozni, de nagyjából az egész koncepcióra áll, hogy egy félig vak kí­sérleti majom is jobbat csinál Paint-tel. Inkább foglalkozzunk magukkal a dalokkal! A nagyszerűre sikerült 2007-es Dominator után stí­lusában ez a lemez egy kicsit visszalépés, mármint abból a szempontból, hogy a Lawless hangzás- és dallamvilágban a '80-as évek W.A.S.P. -járól fújta le a rárakódott porréteget, és helyezte új öntőformába, aminek köszönhetően egy elég ütős, de igen rövidke lemez született. Nem állí­tom, hogy nem hallhattunk az együttestől a Babylonnál sokkal jobb albumokat, mint a Headless Children és a csúcslemez Crimson Idol, de üzenetértékű a bandát leí­rók számára, hogy Blackie nem felejtett el zenét í­rni. A fickónak máig hihetetlen érzéke van a fülbemászó dallamok í­rásához, ráadásul még a stí­lust is sikerült remekül belőnie: kevés olyan bandát ismerek, aki ennyire harmonikusan tudja keverni Amerika hard rock muzsikáját az Öreg Kontinens metálzenéjével. A nyitány mondjuk saját maguk plagizálása, ugyanis a Crazy gátlástalanul koppintja a régi nagy sláger Wild Child-ot, de sebaj, mert még í­gy is egy igen erős kezdés, refrénjénél bizony elismerően bólintottam, mert ennél slágeresebb dallamot keresve sem találhatnánk. A folytatásban a Live To Die Another Day súlyos riffel és W.A.S.P. -tól megszokott profi harmóniákkal csavar minket az ujja köré. Ezek után Blackie az égő Babilonba kalauzol el minket, és a Biblia ,,János A Jelenésekről" cí­mű fejezetét tárja elénk Fenevadostul, hét pecsétestül mindenestül. Ha mást nem is, de ezt a számot mindenképpen hallgassuk meg jó párszor, ha egy vérbeli W.A.S.P. -os metált akarunk hallani. A galopozó témára í­rt félelmetes szöveg Blackie Lawless előadásában elénk idézi a pusztuló, ókori várost. Itt álljunk meg egy szóra, méghozzá Doug Blair gitáros kedvéért! Már a Dominator-on is éreztem, de most megerősí­tést nyert, hogy kifestett frontemberünk remek partnerre talált Doug személyében. Szólói méltóak egy ilyen nagy múlttal rendelkező együtteshez, és érezhetően friss energiával szí­nezte ki a '80-as évek - egyesek által kopottnak tartott - hangzását, amit ez a lemez megidéz. Az egész albumot belengi visszatérő motí­vumként a tűz témaköre, melyet a balladisztikus Into The Fire és a sebes tempót diktáló Thunder Red erősí­tenek. Ez a két szám mondjuk kissé langyosra sikeredett, engem nagyon nem hatottak meg. Annál inkább a Seas Of Fire! Kétségtelenül a lemez legkeményebb száma. Döng benne a duplázó rendesen, Blackie pedig megint olyan refrént tett elénk, amit garantáltan nem lehet napokig kiverni a fejünkből. Már csak egy szám maradt a végére, Godless Run cí­mmel, amely egy újabb ballada, a pusztulás fölött sí­ró hős képét megidézve. Mi tagadás grandiózus és nem utolsó sorban hatásos befejezése lett Babilon szomorú történetének. A nagy í­vű, görög tragédiákba illő szövegvilág és súlyos dallamok után tartottam zseniálisan ötletesnek és viccesnek a bónusz Promised Land-et, amit még anno Chuck Berry í­rt. Ez a verzió persze ezerszer keményebb az eredeti rockabilly slágernél, de még í­gy is éles kontrasztban van az eddig hallottakkal. A humor a dologban, hogy Babilon pusztulása után az í­géret földje nem más, mint Los Angeles! Igazi kuriózum Blackie-t elvis-esen énekelve hallani, valódi bulizós sláger lett, amire mindenkinek beindul a lába. A másik feldolgozás, a Deep Purple-től a Burn pedig, hogy is mondjam... eléggé semmilyen lett. Nem rossz, de szinte egyáltalán nem tér el az eredetitől, ráadásul ezt a számot már annyi verzióban hallottam a Mr.Bigtől kezdve Jorn-on át, hogy most teljesen fölöslegesnek éreztem. Sebaj, ennyi legyen a legnagyobb bajom! Az album a jobb pillanatokban brillí­rozik, de sajnos becsúszott egy nem kí­vánt feldolgozás és néhány töltelékszám. Ezek mellett az édeskevésnek minősülő negyvenhárom perces játékidő sajnos nem tudja átlökni a Babylont azon a határon, ahonnan egy igazán remek albumról beszélhetünk, de ettől függetlenül az összkép pozití­v és Blackie ismét letett néhány slágergyanús szerzeményt az asztalra. A tehetség és a remek ötletek kissé darabos gyémántja megvan már, csak egy kicsit többet kellett volna csiszolni!

Pontszám: 7