Nasty Idols: Boystown

írta JLT | 2009.10.17.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Metal Heaven

Weblap: www.nastyidols.com

Stílus: Glam Rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Andy Pierce - ének Dick Qwarfort - basszusgitár Peter Espinoza - gitár Rikki Dahl - dob
Dalcímek
Rock Out Boys Town Method To My Madness Scar For Life Nite Like This Crashlanding 48 Hours 7 Year Itch Evil One It's Not Love Need The Nite It Ain't Easy
Értékelés

Noha stábunk tagjai igyekeznek minden - a magazin szemléletéhez kapcsolódó - stí­lussal és azok képviselőivel foglalkozni és ismertetőket, beszámolókat kreálni, mégis lehetséges, hogy akadnak olyanok akiknek van némi hiány érzete egy-egy szeretett bandájának vagy műfajának távolmaradása miatt. Ami érthető is, hiszen nem juthat minden zenei stí­lusnak és előadónak egyforma szerep. Egyik oka lehet ennek a jelenségnek, hogy az adott tí­pusú zene nem áll közel hozzánk, kevesebbet hallgatjuk az adott műfajt és í­gy tovább. A másik ok a jelenkori lemezdömpingnek köszönhető. Hála az égieknek, egyre több album jelenik meg, egyre több zenekar alakul, ám ebben a "tömegben" bizony néha nem könnyű kiigazodni, és átsiklunk egy-egy korongon, ami pedig bőven megérne egy í­rást, vagy akár többet is. Ezen szegmensekből kifolyólag ragadtam klaviatúrát, és a glam rock (azon belül is az európai glam) szerelmeseinek éhségérzetét szeretném csillapí­tani az idén huszonkét éves(!) Nasty Idols új albumának bemutatásával. A glam (vagy sleaze) rock bandák időnként feltűnnek oldalunkon, ám kritikával ritkábban találkozhat az olvasó, ezért is érzem szükségét egy kis hiánypótlásnak. A banda nem ma kezdte pályafutását, szép múltra tekinthetnek vissza, hiszen első lemezük éppen idén ünnepli huszadik születésnapját, ebből is kiderül, hogy nem nyeretlen kétévesek alkotják a csapatot. Annak idején nem volt teljesen sikertelen csapat a Piszkos Bálványok legénysége, főleg hazájukban voltak sikeresek, például az 1991es Crual Intention cí­mű albumukból két nap alatt 10.000 darab talált gazdára Svédországban. Európában és Japánban is ismertté váltak, ám a stí­lus fellegvárának számí­tó Államokban nem igazán tudtak labdába rúgni. Ezen nem is nagyon lehet csodálkozni, gondolom a 80es évek végének amerikai mezőnyét senkinek sem kell bemutatni. Talán a várt sikerek elmaradásának is volt köszönhető, hogy a banda az 1993as Vicious korongjának megjelenése után nem sokkal átmenetileg be is bejezte működését. Egészen a 2000es évek elejéig a csapat tagjai különböző bandákban zenélgettek, majd Andy Pierce hí­vó szavának engedve újra együtt kezdtek muzsikálni, és újabb albumokat készí­teni. Először a korai lemezeik újrakiadásával kezdték, majd érkezett a Heroes For Sale cí­mű nagylemez, amit most a Boys Town cí­mű korong követett. Ha tömören és velősen kéne összefoglalnom a csapat muzsikájának legfőbb jellemzőit, akkor azt mondanám, hogy a 80as évek élcsapatainak (Poison, LA Guns, Mötley Crue, Ratt, Faster Pussycat) muzsikája, modern köntösbe bújtatva. A modern köntös leginkább a lemez dinamikus és erőteljes hangzásán értem, hiszem a zene az igencsak a 80as évek hatása alatt született, í­gy abban a legjobb indulattal sem lehet semmi modern dolgot találni. Talán egy picit át is estek a ló másik oldalára ezzel a zenei világgal, hiszen akadnak olyan témák a korongok amik kí­sértetiesen hasonlí­tanak valamelyik nagy előd munkásságára. Persze fel lehet fogni ezt egyfajta tisztelgésnek is, ám picivel több kreativitással és több saját ötlettel ezek az érzések nem feltétlenül jelentkeznének. Mindezek mellett mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy még ezeknek a hasonlóságoknak a dacára is sikerült egy élvezhető lemezt összedobnia a csapatnak. Andy Pierce hangja olyan mintha Jeff Keith és Stephen Pearcy "elegyének" egy kissé gyengébb változata lenne. Nincs olyan erős orgánuma, mint az emlí­tett kiválóságoknak és hangterjedelme sem verdesi az egeket, de a dalokhoz maximálisan passzol vokalistánk énekstí­lusa, és szerencsére nem tartozik a nyávogós énekesek közé, akikből azért a stí­lusban található jó pár. A banda igazi hangszeres hőse Peter Espinoza, aki egy igazi sokoldalú gitáros fenomén. Az Ő tudása nem ezen a lemezen és nem ebben a stí­lusban jelentkezik leginkább (bár itt is szólózik egészen jókat), hanem Richard Andersson kitűnő neo-klasszikus metal bandájának, a Majesticnek első albumán. De játszott már vérbeli heavy metal-t a Reptilian soraiban, crossover-t saját bandájában, és feltűnt különböző projectekben is, jelenleg tagja a Bai Bang nevű melodic rock bandának is. Mint az fentebb emlí­tettem a csapat semmi világot megváltó újí­tással nem próbálkozott, a már jól bevált megoldásokat és a megszokott "kliséket" csatasorba állí­tva dobott össze egy igazi, rock and roll házibulikhoz kiválóan alkalmas dalcsokrot. Persze, hogy a bulizást emlí­tem elsősorban a bandával kapcsolatban, mert ebben a zenében nem kell megoldásokat és nagy megfejtéseket keresni, csupán jó nagy hangerővel hallgatni, a megfelelő emberek és megfelelő italok társaságában. A dalokon egyesével nem mászok végig, lévén, hogy a lemez összképe teljesen egységes. (Rosszmájúan azt mondhatnám, hogy egy kaptafára születtek és nincs semmi meglepő a lemezen, de ki az, aki egy glam rock csapattól neo-klasszikus szólóorgiát vár el?)

Pontszám: 6.5