Thunderstone: Dirt Metal
írta garael | 2009.09.29.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Sony
Weblap: www.thunderstone.org
Stílus: power metal
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Thunderstone az idén már a második Strato szerelemgyerek, mely az utamba kerül: az első, Sonata nevezetű, mint ahogy olvastátok, felnőtté érve kissé más utakra tévedt, mint amit szerettem volna, ám jelen rencenzió tárgya , ha önállóvá is vált, sikerült a bizalmamat és a Strato helyett atyai áldásomat megkapnia. Mit mondjak, a kis mimóza bika férfivá cseperedett s munkássága már nyomokban sem emlékeztet a valamikori Statovariusos szaladgálós-metalra. Micsoda, hogy nem bánom az általam szeretett stílustól történő elszakadást? De nem ám, főleg így! Akik olvasták az idei Bloodbound kritikámat, nagyjából fogalmuk is lehet, milyen zenét játszik most a piszkos társaság - nos, a vámpírlétbe beleszenderült Urban Breed féle csapat bika-metaljára tegyetek rá még egy szigor lapáttal, majd fűszerezzétek meg egy csipetnyi modern riffel, hogy aztán az egésznek kvázi-indusztriál hangzást adva tálalhassátok a csapat által kreált egyveleget. Nem tudom, hogy az irányváltásnak mennyire lehetett az oka a korábbi, kitűnő énekes pasi (Pasi Rantanen) távozása, valószínű, hogy az akkor már folyó változások tükrében nem sok: az új dalnok , a nem is olyan régen hallott Rick Altzi az At Vance után egy kicsit rágyúrva most ebben az izomszagúbb közegben mutatja meg a Jorn - Björn Jansson - Altzi féle vokáliskola erejét. Kell is a kraft ide, hiszen a prog.-power stílus metalos oldalából érkező riffek és az inkább az angolszász heavyt idéző dallamok- melyek szinte azonnal beleégnek a hallgató fülébe - megkövetelik a harcos hozzáállást s az olyan, inkább már a thrashbe hajló zúzdák, mint a Star, vagy a US- power legjobb pillanatait idéző lemez címadó üvöltősen dallamos metodikája a metal-core csapatok részére is tankönyvet írhat a "hogyan énekeljünk erővel úgy, hogy ne beszarás legyen a vége" téma tárgyában. A dallamokat kedvelőknek persze nem kell megijedniük, az említett erődarabok terminátorában érző szív dobog, melynek pumpálását az érzelmek irányítják: a heves nyakbiccentésre ingerlő riffek közben bizony csücsörítésre áll az ember szája, ahogy öntudatlanul is fütyülni kezdi a húzós tempó felett hömpölygő melódiákat. A billentyű a Stratovariustól eltávolodott szerepkörében igazából csak arra szolgál, hogy kissé megbolondítsa a céltudatos rombolással érkező dal-attackokat, a gitárok is inkább az alapozást szolgálják, jóllehet egy-két instrumentális megoldás tényleg átkacsint a prog.-power irányába: a legutóbbi album Masterplanos idézéseit azonban határozottan az amerikai power magával ragadó karizmája váltotta fel. Külön kiemelném a záró, nyolc perc fölé nyúló Suffering Song-ot, mely nevével ellentétben igazán nem okoz szenvedést: jól felépített, az érzelmi áramlatokkal ügyesen játszó igazi himnusz, a Rainbow-i nagyepika modernebb metalba oltott utódja.
Legutóbbi hozzászólások