Axxis: Utopia

írta MMarton88 | 2009.08.31.

Megjelenés: 2009

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.axxis.de

Stílus: europower

Származás: Németország

 

Zenészek
Bernhard Weiss - ének Harry Oellers - billentyű Rob Schomaker - basszusgitár Marco Wriedt - gitár Alex Landenburg - dob
Dalcímek
1. Journey To Utopia 01:39 2. Utopia 03:59 3. Last Man On Earth 04:51 4. Fass Mich An 05:10 5. Sarah Wanna Die 05:54 6. My Father´s Eyes 04:40 7. The Monsters Crawl 04:44 8. Eyes Of A Child 04:32 9. Heavy Rain 04:32 10. For You I Will Die 05:30 11. Underworld 03:56 Bonus Tracks on lim. Digi Pak: 12. Taste My Blood 13. 20 Years Anniversary Song
Értékelés

A német Axxis az utóbbi idők egyik legmegbí­zhatóbb csapata, legalábbis lemezmegjelentetés szempontjából mindenképpen. 20 év alatt 12 album, az elmúlt öt évben pedig legalább minden másodikban megajándékozták rajongóikat egy új hanghordozóval. Megismerkedésem a csapattal a VH1 zenecsatornának köszönhető, ami ismerve az Utopia stí­lusát, eléggé meglepő lehet. A germán srácok karrierjük elején hard rock, heavy rock zenét játszottak. Kingdom Of The Night, Touch The Rainbow, Stay Don't Leave Me dalaik a műfaj gyöngyszemei közé sorolandók. Aztán ahogy teltek az évek, a Helloween, Gamma Ray, Hammerfall trio áldásos munkássága éreztette hatását Axxisék zenéjén is. A banda egyre inkább vált melodikus heavy, még inkább melodikus power metal, ha úgy tetszik europower bandává. S tették mindezt úgy, hogy a finom váltás nem vált a minőség rovására. Már jó pár album óta konstansan magas muzsikájuk ní­vója, bár, hogy kinek melyik album a kedvence, arról megoszlanak a vélemények. Esetleg pont jelen kritika tárgya, az Utopia lesz a legnagyobb siker? Ezt azért nem mondanám biztosra, egyvalami viszonyt tény: Bernhard Weissék megint nem vallottak kudarcot, az Utopia csak szaporí­tja a csapat remek korongjainak sorát. Sőt, személyes véleményem szerint az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb nótacsokrával van dolgunk! Az Utopia hallatán garantált, hogy mind a tí­z ujjukat meg fogják nyalni a csapat rajongói, ugyanakkkor az is biztos, hogy új hí­veket ezzel a lemezzel sem fognak tudni szerezni maguknak. Semmi olyan nincs itt, amit eddig még nem hallhattunk. A Gamma Ray, Helloween tí­pusú vidám, dallamos "popmetal" 50 perce az Utopia, megbolondí­tva egy kis szintivel, ami kellő egyediséget, változatosságot és szí­nt ad a daloknak. Mí­g a Hammerfall, a Strato, meg az Edguy azon verseng, hogy melyikük tudja a legbénább középtempós szörnyűségeket komponálni, addig Axxisék nem töketelenkednek! Rengeteg sebes speedhimnusszal kényeztetik a rockereket, szinte végig pörög a duplázó, a Kai Hansen féle power metal eszköztár minden elemét, panelét, kliséjét előveszik. Ám ettől még lehetne rossz is az Utopia- viszont nem az, köszönhetően a rengeteg fogós dallamnak, az igazán élő, lendületes, hangulatos daloknak, az azonnal ható, könnyedén fülbemászó melódiáknak, melyek valóságos paradí­csomot í­gérnek az utóbbi években csak görcsös erőlködéssel, erőltetett művészesdivel telepakolt europower lemezek közt. Az Utopia nem akar több lenni annál, mint ami. Egy király melodikus power lemez! Nincsenek kí­sérletezések, törekvések az újí­tásokra, az egyediség, pedig kimerül a szintihasználatban. De most őszintén? Ki a f*szt érdekel? Nem azért imádjuk ezt a zenét, mert a szárnyaló tempó lecsavarja a búrád? Egy magas hangú énekes meg olyan dallamokat sző a refrénekbe, hogy már az első hallás után együtt kiabálhatod őket a zenészekkel! Élettel teli, erőtől duzzadó alkotás az Utopia, az ember csak kapkodja a fejét a király melódiák közt. Süt az egészből a jókedv, a lazaság, no meg a profizmus. Ami még a borí­tóra és a hangzásra is igaz, úgy szólal meg az Utopia, ahogy egy ilyen lemeznek meg kell. A zenészekkel kapcsolatban sem érheti semmi panasz a ház elejét. André Hilgers dobos a Ragebe távozott, helyét Alex Landenburg vette át, teljesen korrektül. Marco Wriedt gitáros 2007 óta a csapat tagja, Rob Schomaker basszer pedig 2004 óta. Mindketten becsülettel hozzák, amit kell, ráadásul előbbi egész jó gitárszólókat kanyarí­t, melyekről lesz még szó. Igazából a két "őskövület" bí­rom legjobban a bagázsból! Bernhard Weiss enyhén Mickey egér hangja tipikusan az újságí­rókiakasztó nyávogás, ám én bí­rom a fickó dolgait, abszolút passzol ehhez a zenéhez, amit művel. Harry Oellers billentyűs pedig ennek az egész produkciónak a krémje, a legédesebb í­ze, az, aki segí­t kilesni a gamma sugarak, meg a tökfejek árnyékából. Nincsenek Stratovarius féle neoklasszikus maszturbálások, sőt a Sonatas, szőnyeges dolgok sem kerülnek nagy mértékben elő, ellenben egészen lehetfinom gothic, illetve industrial témákat sző a muzsikába, amikor kell. És az az egészben a zseniális, hogy noha a fent emlí­tett két stí­lustól a hátamon áll fel a szőr, itt úgy tudja témáival megí­zesí­teni a nótákat, hogy az csak előnyükre válik. De persze, a billentyűszólók sem hiányoznak az Utopiáról, ahogy a "standrad" melodikus metal billentyűtémák, valamint nagyzenekari hatások is képviseltetik magukat. Igazán figyelemreméltó, változatos a játéka.

Pontszám: 7.5