Fair Warning: Aura

írta Kotta | 2009.08.25.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Metal Heaven

Weblap: www.fair-warning.de

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Tommy Heart - ének Helge Engelke - gitár Ule W. Ritgen - basszusgitár C.C. Behrens - dobok
Dalcímek
1. Fighting For Your Love 2. Here Comes The Heartache 3. Hey Girl 4. Don't Count On Me 5. Falling 6. Holding On 7. Walking On Smiles 8. Someday 9. It Takes More 10.As Snow White Found Out 11.Station To Station
Értékelés

Amikor a '90-es évek közepén-végén meghallottam a Fair Warning első albumát (Fair Warning - 1992), egyből elnyerték nálam a "német Bon Jovi" megtisztelő besorolást. Az a lemez, manapság meghallgatva is hibátlan: hard rockból, AOR-ból és némi glam metalból összegyúrt irdatlan stadion rock hallható rajta olyan magas szí­nvonalon, hogy simán odatehető a Winger, Dokken, stb. klasszikusok mellé a polcra. Mondjuk '92-ben melodic rock bandát alapí­tani pont felért az öngyilkossággal - akár azonnal Japánba is költözhettek volna. (Nem is meglepő, hogy a CD-vel jómagam is csak néhány évvel később találkoztam, ott porosodott valahol 990-re leárazva.) Sokan a '95-ös Rainmaker albumukat tartják a legjobbnak, őszintén szólva én nem követtem árgus szemekkel a pályafutásukat, mentségemre legyen mondva, nem is igen lehetett velük Európában találkozni, erősen Japánra fókuszáltak. 2001-ben jegelték is a zenekart egy időre, Tommy Heart csak 2006-ban érezte úgy, hogy a zenei klí­ma ismét kedvező számukra. Visszatérő albumukba (Brother's Keeper) már újra belefutottam és bár a minőség náluk mindig garantált, azt a lemezt nem találtam különösebben izgalmasnak. Nem úgy a mostanit! A nyitó szám, Hendrix-es, bluesos gitáralapjával és dallamos énektémájával, finom vokáljaival, azonnal levett a lábamról! A következő, Here Comes The Heartache pedig pontosan az tí­pusú hatalmas aréna rock sláger, amilyent Bon Jovi már nem tud (nem akar) í­rni. Harmadiknak kötelezően érkezik a békebeli lassú szám: ez is nagyon ott van, pedig általában ilyenkor már matat a kezem a távirányí­tó után, keresve a következő számra ugrás gombját. Itt azonban erről szó sem lehet, nem utolsó sorban a zseniális gitártéma miatt, amit Engelke a refrén alá pakol. Na és persze a szólók sem pitik! A többes szám azért indokolt, mert egy számban általában kettő is van belőle, hála a jó égnek! Teljesen süketnek kell lenni ahhoz, hogy eddigre ne essen le: itt bizony nem egy átlagos gitárosról van szó! Engelke Uli Jon Roth cimbije és ha jól tudom, ő is egy speciális, nyújtott nyakú gitáron játszik. Nem meglepő tehát, hogy a hangszer hangzása nagyon is hasonlí­t a hí­res sky gitárhoz. Mindehhez egyéni játékstí­lus párosul: a Dreamtide-ban is érdekelt zenész kezében a blues-rock éppen úgy benne van, mint a neoklasszikus iskola, de gondosan ügyel arra, hogy ne ezerszer ellőtt frázisokat pufogtasson - mindig valami egyénit kever ezekből az alkotórészekből. Az igazat megvallva, a nagy igyekezetben néha nem is a fülnek "legkellemesebb" hangokat fogja le a mester - legalább is erre utal a bal felső hatos sajgása a magas fordulaton pörgő fogászati fúróra emlékeztető hangok hallatán. De lehet, hogy csak cserélni kellene a tömést... Mindenesetre, a remekül összepakolt számok mellett, ez ennek az albumnak az erőssége: átlagon felüli zenészek tolják itt a heavy rockot: Tommy Heart egészen kiváló énekes és Ule Ritgen is olyan témákat penget, amiket nemigen hallasz más, hasonló stí­lusú lemezen. Valami ilyesmit vártam előzetesen a Chikenfoot-tól is, a felállás ismeretében - na ez nem jött be! A Don't Count On Me-ben befigyel egy kis Icon (No) is... na jó, mondjuk úgy, hogy némi U2 feeling fűszerezi a zenét: tudod, amikor a gitár alig van betorzí­tva és teljes akkordokat penget - amire aztán beérkezik a stadion rock refrén... Nem is folytatom, egy igen változatos, kiemelkedő szí­nvonalon előadott produkcióról van szó. Az album második fele - az én í­zlésemnek - kicsit túlsúlyos a lí­rától, ez az egyetlen oka annak, hogy a pontszám nem kerekedett még feljebb. Mindenképpen ajánlott olvasmány.

Pontszám: 8