ÁLLLLAAAAAT: Tesla, Leo Project - Bijou Theatre, Knoxwille,TN. 2009.02.27.
írta Hard Rock Magazin | 2009.03.09.
Két nappal a Mötley Crüe koncert után (beszámoló a napokban), egy hatalmas élménnyel a tarsolyomban és nem kis izgalommal vettem az irányt Tennessee állam egyetemi városába, Knoxwille-be, ahol egy régóta várt esemény teljesedett be végre; életem első Tesla koncertje... Valahogy eddig mindig úgy alakult, hogy elmentünk egymás mellett és most is volt rá esély, mert erre a napra vettem jegyet Kentucky-ba, egy Nickelback show-ra is. Persze amikor megtudtam, hogy ilyen közel játszik a Tesla, azonnal E-bay-re került a Nickelback "ticket". Viszonylag korán érkeztem a városba, így sikerült a helyszínhez közel parkolóhelyet találnom, méghozzá nagyon barátságos áron. Miután tettem egy sikertelen kísérletet arra, hogy találkozzam a bandával, a bejárat felé vettem az irányt. A kívülről színház jellegű épület belülről egy igen takaros és barátságos helyszínnel fogadott. Örömmel nyugtáztam, hogy igen jó a helyem és türelemmel vártam a kezdő bandára. Leo Project A várakozási időben elmormolt halk imám sajnos nem talált meghallgatásra az égieknél, mert megint egy olyan bandába sikerült botlanom, akik nem igazán tudják még eldönteni, mit is kéne játszaniuk. Ennek fényében volt itt minden, amit a mostani divat irányzat megkövetel: egy csipetnyi NU, egy csipetnyi post grunge és persze a modern rock se maradhatott ki a palettából. A kansas-i fiúk amúgy nem elégedtek meg ezzel az egyveleggel, mert néha hardcore zúzást is belevittek a műsorba, sőt, bármilyen meglepő, hard rock és blues elemek is fellelhetőek voltak az előadásukban. Na, akkor még tetszettek is! Az egész bandát talán úgy a legegyszerűbb bemutatnom, ha végigmegyünk a zenekar tagjain. A dobos (Lance), aki magasan a legnagyobb arc volt a bandában és igen látványosan ütötte-vágta a cuccát, még ha az a produkció rovására is ment néha, olyan volt, mintha egy vadul zúzó trash bandából pottyant volna ide, véletlenül. A basszer (Sean), a legújabb divat szerint öltözve, gyakorlatilag egy lakodalmas zenekar gityósának színvonalát közelítette meg, míg a másik gitáros (Creighton), egy gótikus bandába is simán beférne. A gitáros-énekes (Tyler), pedig egy igazi kakukktojás volt és bizony ez a legtöbb, ami elmondható róla, illetve Máté Krisztina egykoron oly sokat hangoztatott mondatát tudnám idézni még ez ügyben: "Te vagy a leggyengébb láncszem!" Szóval a bandának négy különböző arculata van, ami szerintem egyúttal négy különböző zenei ízlést is sejtet és a srácok ebből gyúrtak egy zenekart. A két lemezt maga mögött tudó zenekar úgy ment el mellettem, mint egy kis könnyű szellő, semmi, de semmi nyomot nem hagyott bennem maga után. Lehet, hogy a túlzott várakozás a Tesla iránt, de az is lehet, hogy a mostanában már beöntéssé fajult új bandák tömege késztetett arra, hogy inkább egy Tesla "T-shirt" beszerzését tűzzem ki célul a Leo Project további ténykedése helyett. Mire a vásárlásból visszatértem, egy új színpadkép és már teltház fogadott. Tesla Bizony jó pár hónapja annak, hogy a fülembe jutott egy kis promóció az új Tesla albumról, az I Wanna Live című szám keretében. Egy ültő helyemben leizzadtam és a századik meghallgatás után rohanva téptem fel a hátsó ajtót, hogy ordítva tudassam a környékemen élő medvékkel, őzikékkel, hogy egy új hard rock himnusz született! ÁLLLLAAAAAT volt és egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy ha lesz turné, akkor arról lemaradok. Lelki szemeimmel láttam azt is, hogy ezzel a dallal fogják kezdeni a koncertet és már végem is volt. Végül is nem ezzel kezdődött, ami szerintem hiba, de semmiképp nem kapitális. Amúgy a kezdést kizárólag kedvenc olvasóim, azaz a Hard Rock Magazin közönsége miatt mozdulatlanul (nagy szó!!!!) álltam végig, amit meg is nézhet az olvasó, itt. Szóval elbírtam volna viselni egy fordított kezdést, de azért így is korrekt volt a nyitány. A videózást és a fotózást jó időre feledve vetettem bele magam a show-ba. Egy igazi régi vágású hatalmas hard rock nóta, a Modern Day Cowboy feszítette tovább az ereket az agyamban. Húúúúú mekkora alapvetés ez a nyolcvanas évekből és még mindig megállja a helyét! Ami kimaradt az első két számnál, az itt azonnal bepótolásra került. Hajgumi ki és headbang, éneklés, minden rossz elfelejtése volt nálam a program. Nem tudom leírni azt, amit ott éreztem, talán a velem egykorú és ízlésű rocker társak tudnák átérezni a pillanatot, amit ez a nóta adott. Az annak idején milliószor lejátszott és elhasználódott videoszalagon ronggyá nézett klip után végre élőben hallhattam ezt a gyöngyszemet. ÁLLLLAAAAAT volt! Az a finom kis gityó szóló benne, hmmm... Jeff pedig még egy kis Texasi "feelinget" is biztosított a szekrény mélyéből előhalászott Cowboy kellékek segítségével. PAZAR volt, egyszerűen csúcs, nem is tudok másban, csak szuperlatívuszokban írni a buliról, pedig még csak a harmadik számnál tartottunk. A folytatásban a Song And Emotion nóta útján egy kis lassulás következett, amit gityós (Frank) dedikált annak a gityósnak, aki sajnos már az angyaloknak nyomja szólóit. Steve Clarknak szólt a dal. A lassabb témákat erősítve következett a Breakin' Free, aminek az elején Zeppes gitár futamok vannak, de valami nagyon finoman adagolva, hogy aztán a refrénnél egy kicsit bedurvulva, újból egy hard rock mennyországban érezzük magunkat. Hang Tough; aki nem ismeri ezt a southern vitriolba mártott hard rock alapművet, annak sürgősen kijár a körmös egy favonalzóval. Hála a magasságosnak és a tökéletes munkát végző hangmérnöknek, fenomenális minőségben őrjönghettük végig ezt a régi slágert. Ebben a nótában minden megtálalható, ami a hard rock fogalmának definiálásához szükséges. Kiváló riff, isteni gitárszóló egy kis lassulás a szintivel támogatva, hogy az alaptéma újból ránk dörrenjen a végére. Tökéletes! Ha már szóba került a gitárszóló, akkor egyszerűen nem bírom megállni, hogy Frank Hannon gitárost ne magasztaljam az egekig. Az egy dolog, hogy személy szerint én egy nagyon jó gitárosnak tartom Őt, de néha még a frontemberi teendőket is magára vállalva karmesterként irányította ezt a briliáns társulatot. Frank úgy vezényelt a színpadon, hogy közben azt hitte az ember, nincs csodálatosabb dolog a világon, mint a Tesla-ban gitározni. Megteremtett valamit, harmóniába hozott egy zenekart, amely úgy muzsikált, hogy anélkül, hogy a néző külön-külön látta volna a zenekar tagjait, csak egyet érzékelt, magát az egységes zenét. Frank ezzel párhuzamosan olyan dinamizmussal, eleganciával és könnyedséggel kezelte a hangszerét, hogy szinte vele együtt oldódtunk fel a zenében. Fantasztikus teljesítmény volt egy ugyancsak fantasztikus zenésztől. Sajnos ez nem mondható el Dave Rude-ról, az új fiúról. Az egy dolog, hogy gitáros teljesítménye szintén az egeket súrolta hibátlanságával, de az unott, álmos és "mi a bánatnak vagyok én most itt" színpadi hozzáállása egyszerűen dühítő volt. Jól emlékeztem rá a DVD-ről, ahol teljesen meg voltam elégedve a teljesítményével, de itt kiborító volt. Mintha valami lebegtette volna, pedig fazonilag és tudásban nagyon rendben volt a csákó. Azonban mivel voltak rajta kívül mások is a színpadon, olyanok ráadásul, akik élvezték a zenélés örömét, inkább rájuk fókuszáltam. A feszes és ütemes alapokért felelős Brian Wheat volt még a zenekarból az, aki az idétlen Paul McCartney-féle gitárjával és az egyedi, számomra a pingvineket idéző mozgásával tűnt ki a zenekarból; igazi unikum volt a basszeros. Az ütős, Troy sem volt semmi, hiszen úgy lehetett volna atomórát állítani az ütéseire, hogy közben jobbára a dobok mögött rohangáló gyerekeivel volt elfoglalva. Az énekes Jeff Keith, aki szerintem sokkal magasabb helyet érdemelne az énekesek képzeletbeli ranglistáján, minden tőle telhetőt megtett azért, hogy remekül szórakozzunk. Az ének hangja egyedi, számomra igen karakteres és nem utolsó sorban magabiztos. A program közepén egy hazafias nóta után olyan akusztikus gitárszóló következett, ami kapcsán egyszerűen nem jut más az eszembe, csak az a szó, hogy profizmus. Utoljára Nancy Wilsontól hallottam-láttam ilyet, de meg kell, hogy mondjam, ez a két remek gitáros teljesen levett a lábamról ezzel az ötperces blokkal úgy, hogy igazából csak Eddie Van Halen szólóit vagyok hajlandó elviselni. A hangzás megint brutális volt, amiért kifelé menet meg is tapsoltam a mestert a keverőpultnál, ugyanis a szólók alatt is erőteljesen biztosította a magas színvonalat. A szólóból pedig kibontakozott az egyik legnagyobb Tesla sláger, a Love Song. Szegény Jeffnek elszállt a kontrollja, küzdött is szegény rendesen nélküle, de szerencsére ebből nekünk semmi nem érkezett, mert istenien jött le a színpadról ez a ballada. Gondolom eléggé balga vigyorral, és hitetlenkedve állhattam örömömben, de a mosoly még nagyobbra húzódott akkor, amikor jött a Sings, amire a Happy Metal kifejezés illik igazán. Örömzenélés volt a színpadon és mosolyalbum a nézőtéren; százak énekelték a refrént. Igazi hippi hangulat uralkodott a színházban, boldog-boldogtalan ölelgette egymást és tényleg minden arcon ott volt éneklés közben a mosoly, kár, hogy rövid volt a szám. Ragyogó alkalom lett volna egy ilyen felemelkedett hangulatban véget vetni a bulinak, de a banda inkább a Comin' Atcha Live sodrását választotta befejezésnek, amit egy percig se bántunk. A közönség a ragyogó buli színvonalához végig partner volt és itt sem hagyta cserben a bandát. Minden fej egyszerre rázta a ritmust. A zenészek is nyomták rendesen, még az álomszuszék is felébredt és odapakolt Frankkel még egy észveszejtően brutkó gitárszólót. Eddig sem volt rossz helyen nálam a gityós, de így élőben nagyot lépett Frank a ranglistámon előre.
Összegzésképpen csak a legmagasabb jelzőkkel illethetem a bandát. Ha lenne hard rock egyetem, akkor a Tesla tanulandó anyag lenne. Minden, ami egy hard rock koncerthez szükségeltetik, az jelen volt ezen az estén. Kiváló volt az énekes, aki olyan szinten élte át a dalokat, hogy még az ujjpercei is külön előadást tartottak. Az Őt kísérő zenészekről pedig csak egy szó jut eszembe, PROFIK. A gityós Frank, meg egyszerűen isten a hangszerén! Jelen volt a koncerten minden, amit lehet, hogy más zenekarnál úgy illetnének, klisés, de itt nem. Itt kérem eredetiek voltak a terpeszállások, a grimaszok az arcon és még a külsőségek is jól álltak azért, mert eredetiség és nem valami divatirányzat által diktált ócskaság van a bandában. Ha valaki kételkedne a véleményemben, annak ajánlom megvételre az együttes DVD-lemezét, mert a végén tuti, hogy azt fogja mondani, a Rednecknek igaza volt!!! Egyetlen dolog, amibe talán belekötnék, de lehet, hogy ez egy kicsit személyes a részemről; én valószínűleg máshogy kezdenék a helyükben és ráadásnak se a Mama's Fool nótát tenném. Késő éjjel volt vége a bulinak, ami után még kétórás vezetés várt rám, de ilyen koncertet követően vigyorogva nyomtam le a távot, sőt még utána se jött álom a szememre. Vannak olyan hírek, hogy a banda tiszteletét teszi Európában. Aki akar egy kis minőségi rock koncertet látni, az már most kezdjen spórolni!!! Én szóltam!!!!!!!! Redneck IMI, Szöcske Fotók és videó: Redneck IMI FOREVER MORE
I WANNA LIVE
MODERN DAY DAY COWBOY
BREAKIN FREE
HANG TOUGH
HEAVENS TRAIL
SO WHAT
ONE DAY AT A TIME
THE WAY IT IS
FALLIN APART
WHAT U GIVE
LOVE SONG
SIGNS
INTO THE NOW
LIL SUZIE
COMIN ATCHA LIVE MAMAS FOOL
EDISONS MEDICINE
Legutóbbi hozzászólások