Úton, az Olümposzra: Firewind, Eldritch, Kiuas, 2008. november 27., Budapest, Diesel

írta pearl69 | 2008.12.06.

Az idén már volt szerencsém a Kamelot előtt látni és hallani a Firewind koncertjét, és annak ellenére, hogy már akkor lenyűgöztek, meg sem fordult bennem, hogy ismét részese lehetek előadásuknak. Szerencsénkre, egy olyan albummal rukkolt elő a csapat, mely nagy jövőt jósol... ... a görög származású rock isteneknek. Úgy legyen! De ne rohanjunk előre, hiszen a banda első európai "headliner" turnéján két előzenekar, a finn Kiuas és az olasz Eldritch kapott lehetőséget, hogy felkészí­tse a jelenlévőket a főcsapat friss és igen jóra sikeredett The Premonition anyagának bemutatására. A népligeti klub közönsége sajnos foghí­jas volt a nyitánykor (még nagyobb sajnálatomra, a helység a továbbiakban sem vált telí­tetté), viszont annál több bí­ztatást adott a Kiuas gárdájának, akik meg is hálálták a jelenlévők szeretetét. Elsőre nem győztek meg, ám amikor Brinyó barátom megjegyzését hallottam: Ezek dalok! - megpróbáltam ismeretlenül is átértékelni gondolataimat. A stí­lus, mint olyan, tulajdonképpen rendkí­vül távol áll tőlem, sőt maga a csapat sem mond semmit, mégis valami vibrált a levegőben, ami összpontosí­tani tudta a figyelmet, mely egyértelműen a szí­npadé volt. A Kiuas beleadott apait-anyait, tántorí­thatatlanul tolták - időnként - kőkemény, hörgésekkel tarkí­tott, máskor annál dallamosabb, a többszöri felszúráson átesett fülek számára is élvezhető, igaz, helyenként "szétszórt", ám a szintetizátort kezelő Atte Tanskanen által nagyon jól támogatott dalaikat. Frontemberük, Ilja Jalkanen termete ellenére, egy cseppet sem lebzselve, végigszánkázta a deszkákat, nagyszerűen kommunikált a "zsűrivel" és cseppet sem zavarta, hogy a "tömeg" szó, mint olyan, nem létezett a finn szótárban, legalábbis ezen az estén. Ha valami jót jelent, az mindenképp az, hogy elreppent az idő. Így volt a Kiuas esetében is. Nyilván rövid programmal érkeztek, ám annál kurtább műsornak éreztük koncertjüket a tisztes helytállás miatt. Még az is lehet, hogy egyszer rajongó leszek! :o) Ám, amí­g meggyőzhettem volna magam, adott álláspontomról, rövid várakozás után, a talján Eldritch gárdája lépett szí­npadra. Sajnos, szinte az első percekben eldőltek a "viszonyok"! Valami (s mint később rádöbbentem, több minden) hiányzott! Semmi mediterrán tűz, nem éreztem azt az átható odaadást, mely több (számomra igen kedves) olaszt jellemez, még akkor sem, ha hiányzott a "visszhatás"! Pedig, megvolt! A magyar közönség tántorí­thatatlanul, - velem ellentétben - nem távozott a szí­npad előteréből és üdvrivalgások közepette, ünnepelte a bandát. Pedig, ha azt mondom: Nem volt jó! - csak mellékvéleményt formálok. A meggyőzés szikrája sem gyúlt bennem, hatványozottan unszimpatikusnak tűnt az előadás. Jó, rendben, nem volt tökéletes a hangzás, de láttunk már olyan bulit, ami feledhetetlen élményt jelentett, annak ellenére, hogy hasonló szituációba kerültünk. Az "óriás", John Crystal basszeros folyamatos reklamációja sem segí­tett az összképen, sőt...! Arról nem is beszélve, hogy a new yorki születésű Terence Holler meg sem közelí­tette azt a pozí­ciót, amelyet úgy hí­vunk: frontember! Bocsánat, minden Eldritch rajongónak, de sosem fognak látni a soraik között! Ilyen félvállról vett, hanyag, mondhatni gyenge produkciót rég (nem) volt szerencsém látni! Mondom ezt annak ellenére, hogy gitárosuk, Eugene Simon mindent megtett, hogy megnyerjen..., nem rajta múlott! Túl azon, hogy félretehettem - alapvetően - jóindulatú, mindig a pozití­vumokon nyugvó véleményem, végre, a tulajdonképpen "görög" banda műsorát várva múlattam az időt. Túl egy kimerí­tő vizsgán, felszabadulva, végre barátok körében toporoghattam, hogy "főműsorként" élvezhessem a számomra igen kedves album dalait. Nagyjából azt kaptam, amire számí­tottam. Korrekt, profi előadást, Apollon egy másodpercig sem volt érezhető, hogy ez nem a Wembley! Talán épp ez volt az, ami többeknek szemet szúrt, hogy túlságosan önelégült a frontember. Azt gondolom (hiszem), hogy egy ilyen szituációban a profizmus a lényeg, függetlenül attól, hol, mikor és hányan kí­váncsiak a koncertre, szerintem a lehető legjobb formában (tudván, hogy az előzőekben néhány buli betegség miatt elmaradt) került terí­tékre a produkció! A láthatólag jól propagált, amúgy rendkí­vüli tehetséggel és szorgalommal, nem mellesleg, zenei tudással megáldott banda tagjai kitettek magukért, az este folyamán talán csak a dobszóló volt, mely a mélypont közeli állapotba sodorta az eseményeket. Mark Cross, a Helloween és a Metalium egykori alapja, egy olyan előadást produkált, melyet jobb lett volna (mondja ezt egy olyan dobos, aki sosem tanult, mégis kritizál! :o)) hanyagolni! Tulajdonképpen az alapokat is csak érintőlegesen hozó, minden sajátosságot nélkülöző, mondhatni unalmas megmutatkozást "élvezhettünk", melynek - hála az égnek - igen gyorsan véget vetett a folytatás. Bocsi Mark, ennél Te sokkal többet tudsz! Számomra, aki a legszimpatikusabb, az a gitáron és a billentyűs hangszeren is rendkí­vül magabiztosan teljesí­tő Bob Katsionis volt, aki szinte az egész estén, amolyan karmester módjára, mégis alázatos muzsikusként teljesí­tett. Szinte az első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy megbí­zható alapot teremt a gárdának, virtuozitása (szemmel láthatólag és füllel hallhatólag) nem ismer kétséget, ha ő lenne a Firewind "atyja", talán még többre számí­thatnánk mi, rajongók, és talán ők is, mint zenészek. Persze, nyilván ez csak egy idea, ha a zenekar megtalálja a megfelelő hátteret, méltán bizakodhat a sikeres jövőben! Jómagam, ezt kí­vánom nekik! A "túlórában" érdekes momentum volt, hogy többen, akik nem találkoztak a legfrissebb szerzeményekkel, megdöbbenve tapasztalták a Flashdance örökbecsű himnuszát. Mosolyogva konstatáltam néhány arcon a felismerést. A Maniac nem sikerült rosszul, bár nem sokat tett hozzá ahhoz, amit jelentett akkor! Mégis valami örömteli, újdonságnak ható pillanat lett úrrá azon a csütörtök estén, s hogy miért? Fogalmam sincs, de nem is ez a lényeg! Végezetül - nagyon szimpatikusan, Apollo, aki amúgy egy rendkí­vüli frontember, a Kiuas pólójában állt a porondra, hirdetvén, hogy van még jövő - elbúcsúztunk egymástól, "ripsz-ropsz", eltelt az este! Sajnáltam! Jó lett volna még...! Bí­zom benne, hogy lesz lehetőség a jövőben...! Amikor meghallottam az új albumot, szinte azonnal "beugrott" a Gotthard sikertörténete. Húzós, feszes témák, azonnal, a "fülcimpákon lógó" dallamok! Ha a svájci banda a szí­vem egyik csücske, akkor azt kí­vánom, hogy legyenek a görögök a másik oldalon, aztán majd meglátjuk (még inkább meghalljuk..., de ez már a jövő zenéje)! Szöveg & fotók: Pearl69 Köszönet a Concerto-nak!

Legutóbbi hozzászólások