11 órás, többszörös zenei orgazmus: Arrow Rock Festival, 2008. 06.15., Nijmegen, Hollandia (Olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2008.06.24.

Az Arrow Rock Festival fellépőgárdájának láttán, szerkesztőségünk tagjainak nagy részét azonnal jelentős úti izgalom kerí­tette hatalmába. Mivel közben az életünk úgy alakult, hogy nem tudtunk Hollandiába menni, nagy örömmel fogadtuk régi barátunknak, az Ozirisz zenekar énekesének, Blackey-nek, élménybeszámoló í­rásra vonatkozó ajánlatát... 11 órás többszörös zenei orgazmus ! A kiváltók: Reo Speedwagon, Gotthard, Journey, Kansas, Def Leppard, Twisted Sister, Whitesnake, Motörhead, KISS. Az előjáték...: A Hard Rock Magazinnak hála, pár hónapja értesültem, hogy valami nagy dolog készül Hollandiában. Amikor megláttam a Journey nevét a fellépők között már tudtam, hogy ezt nem fogom kihagyni. Ahogy telt-múlt az idő, egyre impozánsabb lett a szereplők listája és amikor Brinyó szólt, hogy egyik személyes új kedvencem a Gotthard is fellép, már semmivel sem lehetett volna visszatartani. Kocsiba be, 1350km le, elfárad nagyon, alvás, majd elérkezik az a NAP. Az első aktus: Délelőtt 11.30-ra í­rták a kapunyitást . Párommal odamentünk fél 11-re, de csak pár lézengő embert láttunk. Úristen mekkora bukta lesz! (megszólalt bennem a pesszimista). Mivel az első banda 12.45-re volt kií­rva úgy gondoltuk, hogy elmegyünk egy kicsit sétálni. Néha szembe jött velünk pár rocker, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha itt valami nagy fesztivál venné hamarosan kezdetét. Mire visszaértünk, megdöbbenve tapasztaltuk, hogy több tí­zezer ember várja a bebocsájtást és akkor már másfél órája kinyitották a kapukat. A Reo Speedwagon pontosan 12.45-kor a nagyszí­npadon a húrok közé csapott, amit a nagy kivetí­tőn még kintről, lassan araszolva sikerült csak végignéznem. Nagyon igényes AOR muzsikát adtak elő és nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem ott a szí­npad közelében. A második aktus: Tiszta ideg voltam, teltek a percek és tudtam, hogy 13.45-kor a Gotthard a szí­npadon lesz és nem fog megvárni. Egy kicsi tolakodás és 13.40-re már ott is voltunk a "kisszí­npad" előtt. Egy dögös, 40-es szőke amazon mély rekedt hangján hollandul beleüvöltötte a mikrofonba, hogy a szí­npadon a svájci Gotthard. ÁÁÁÁÁÁÁ !!!! Én eddig két koncertjükön voltam itthon és mind a kettőn 100%-os teljesí­tményt láttam tőlük. Itt sem volt másképpen. Kristálytiszta volt a megszólalás. Steve Lee szerintem az egyik legnagyobb hardrock-torok ezen a bolygón. A basszusgitárosi poszton változás állt be. Nem tudni az okát, de az új srác nagyon élvezte a helyzetet. (Marc Lynn basszusgitáros néhány hete motorbalesetet szenvedett, a fesztiválon látott bőgős, csak kisegí­tő volt!-a szerk) A műsor főleg az utolsó 2 albumra épült. Miközben a legjobb nóták követték egymást az ég teljesen beborult és az utolsó számnál nagy cseppekben elkezdett esni az eső. Úgy nézett ki, hogy fázós és nedves fesztivál elé nézünk. A harmadik aktus: Ahogy a Gotthard befejezte, két percre rá a nagyszí­npadon termett a Journey. Rohantunk, mint a hülyék, de "félpályánál" tovább nem jutottunk. Itt megtanultuk, hogy amí­g el nem kezdődik egy koncert, addig kell megtalálnod a helyedet, mert utána már nagyon rossz szemmel néznek arra, aki előre furakodik. Itt kellett szembesülnöm azzal is, hogy bizony a nagyszí­npad hangcuccát egy kicsit alul méretezték. Ahol mi álltunk, már semmit nem "ütött". Ahogy elkezdte a Journey, még a nap is kisütött és elkergette a csúnya felhőket. Nem véletlenül. Az e fajta a zene nem tűri a borongást. Én főleg az új énekesre voltam kí­váncsi. Arnel Pineda egy igazi örökmozgó frontember, aki amilyen pici, olyan lendületes. És a hangja? Hihetetlen! Ennyi rohangálás és ugrálás mellett is tökéletesen énekel, de mégis, egy kicsit kilóg a csapatból. A generációs szakadék ott tátong köztük. Az öregek már abban is elfáradtak, ahogy nézték mit művel. Én nagyon szeretném, ha nem jutna Tim Ripper Owens sorsára. Csodálatos, igazi "best of" műsort láthattunk egy-két új dallal megspékelve, amiből csak a szí­npadtól való távolság és a hangerő hiánya vont le egy keveset. A negyedik aktus: Bevallom férfiasan, hogy eddig Kansas-t még nem hallottam, ezért nagyon kí­váncsian indultam a kisszí­npad irányába, ahol már hangoltak egy hegedűt. Aztán elkezdték a maguk kis progresszí­v rock műsorát. Én ma nem ilyenre készültem! Nem akartam gondolkodni, megfejteni. Tökéletes volt, amit csináltak, csak erre most nem volt hangulatom. Kihasználva az alkalmat a merchandise pult felé vettük az irányt és pár fesztivál pólóval gazdagabban, de sok euróval szegényebben elindultunk elfoglalni méltó helyünket. Azaz csak foglaltuk volna. Az ötödik aktus: Nyomulunk előre, és egyszer csak megakadtunk egy kordonban. Mi a fene ez? A szí­npadtól félkörben, egész a keverő állásig le volt zárva a terület a "mezei" látogatók elől. Oda be csak a De Luxe jegyesek mehettek. Miért nem olyat vettem? Talán mert 1 hét alatt elfogyott. A Deluxe jegy ára a normál 69 eurós jegyhez képest horror, de ha azt veszed, hogy közvetlen közel mehetsz a nagyszí­npadhoz, ingyen póló, ingyen pia, ingyen kaja, külön parkoló hát akkor már lehet, hogy nem is olyan drága. Jövőre gyorsabb leszek. Elfoglaltuk a helyünket a lehető legközelebb (kb30m) a szí­npadtól és kezdetét vette a Def Leppard koncert. Hát persze, hogy "best of" buli volt ez is, Animal-ostól, Let's get Rocked-ostól, Rocket-ostól. Én inkább a régi Pyromania-s angol Leppard-ot szeretem, de azért jó volt élőben hallani a "videoklipes rockdiszkós" dalokat is. A hatodik aktus: Itt Magyarországon nem tudtam őket megnézni, ezért nagyon vártam, hogy a szí­npadra lépjen a fiatal korom egyik meghatározó bandája a Twisted Fuckin' Sister. De nem akartak jönni. Eltelt vagy negyed óra, de semmi. Aztán szó szerint berobbantak! Olyan energia áradt a szí­npadról, amilyet már rég éreztem. Ezek állatok! Ezeknek mindent elhiszel! Ezekből nem veszett ki a tűz! Ezek nem csak a pénzért csinálják! Ezek az IGAZI rock'n'roll arcok! Végig fülig ért a szám. Dee Snider a tenyeréből etette a "motherfucker"-eket, azaz minket. Elmondta, hogy késett a gépük ezért Amszterdamból helikopter hozta őket a fesztiválra. Még átöltözni sem volt idejük, meg "szarni" sem. De nem baj, legfeljebb "ideszarnak a szí­npadra". Erre a közönségből valaki megsajnálta és feldobta a fogkeféjét. Erre megkérdezte a fogkefével a kezében. "Mi a fasz ez, valami holland jelkép?" Erre feldobtak egy fogkrémet is." Mi az tán büdös a szám?" - és rálehelt a bőgősre. Na erre aztán repültek a fogkefék, a tamponok a szemüvegek a szí­npadra. Mindenki fetrengett a röhögéstől. Aztán jöttek a legnagyobb Twisted nóták. A közönség együtt üvöltötte mindet, majd Dee Snider énekeltetett. Elnézett jobbra, -mutatva, hogy szopják a jégkrémet -: "mindenki ott a jégkrémes pultnál is", majd elnézett balra, ahol a hot-dogos pult volt. Na ott is megmutatta hogy eszik a hot-dogot. Majd meglátta, hogy emberek mennek a nagyszí­npad felé. Kérdezte, hogy "hova a faszba mentek, hát az ott egy üres szí­npad. Hülyék vagytok? A Twisted Sister itt zenél." Nem tudom szavakba önteni, amit ez a banda ezen a napon művelt. A számok közben magasztalták a rendezvényt, felsorolták az összes fellépőt. Mondták, hogy ilyen jó összeállí­tású fesztivált Ők még nem láttak. A baj csak az volt, hogy az idő ilyen jó társaságban gyorsan repül. Szóltak nekik, hogy már csak 1 szám fér bele. Nem panaszkodtak, hanem az összes megmaradt energiájukat felhasználva elnyomták az I wanna Rock-ot. Már csak ezért az egy koncertért megérte volna ez a hosszú út, pedig még koránt sem volt vége a napnak. A hetedik aktus: Mi jöhet még ez után? Lehet ezt még fokozni? Még nem volt időnk enni, inni. De nem érdekelt, mert a nagyszí­npadra megérkezett a Whitesnake legénysége. Belecsaptak az új album egyik nótájába, de valami nem stimmelt, nagyon rosszul szólt. David Coverdale mintha egy bödönből énekelt volna. Aztán ahogy jöttek a számok egymás után, a hangzás tisztult, de az ének nem lett jobb. Rá kellett jönnöm, hogy nem az énekkel, hanem az énekessel van a baj. Egyre kí­nosabb volt. Csak a mély hangok és a sikí­tások mentek, közben nagy szünetek. Kezdtem sajnálni, hogy biztos beteg, de egy kis idő múlva kiderült, hogy inkább nagyon szomjas. Folyamatosan mutogatott ki oldalra a személyzetnek, hogy nincs mit innia, és nagyon mérges volt, hogy nem kapott. Coverdale bátyó csak 10%-on működött, a refréneket nem is énekelte. Aztán eljött az utolsó szám, a Here I Go Again, és egy vendég jött a szí­npadra. Bizony, a holland születésű Adrian Vandenberg, aki nagyon nagy tapsot kapott. Mintha, Coverdale-nek is jót tett volna a régi zenésztárs jelenléte, a teljesí­tménye felugrott 30%-ra. Távol álljon tőlem, hogy egy ekkora énekest kritizáljak. Az én összeesküvés elméletem a következő: megjelent az öltözőben a régi cimbora, és a szép idők emlékére eliszogattak egy kicsit. Egy klubkoncertnél nem is lett volna gond, de ezt most kb 60ezren hallották. Várom a pesti Whitesnake bulit, mert ez í­gy nem maradhat bennem. A nyolcadik aktus ( kajál) Aztán jött az a banda, amely a kilógott ebből a sorból. Szí­npadon a Motörhead, akik nyomták a hamisí­tatlan jó öreg mocskos motoros rockot. Itt már a női unszolásnak eleget téve el kellett mennem ennem és innom. Bocsánat minden Motörhead rajongótól, hogy én inkább a hamburgert részesí­tettem előnyben, de kellet az energia az est utolsó nagy durranására is. A kaját és a piát kuponokra adták, amit külön pavilonoknál lehetett megvenni. 1 kupon kb 600Ft-nak felelt meg. 1 hamburger = 2 kupon, 1 kis poharas sör vagy üdí­tő = 1 kupon. Jó megoldás. Nincs pénzszámlálás, visszaadás. Az italos pultnál nem is kellett soha sorban állni. A kajánál is max. 2 percet. A kilencedik aktus: Jól lakottan készültünk a nap méltó zárására, amilyen közel csak lehet a szí­npadhoz. Háromnegyed kilenc volt, de a nap még javában világí­tott. Legördült egy hatalmas vászon, eltakarva a szí­npadot rajta nagy ezüst csillogó betűkkel, hogy KISS. Mindenki izgatottan várt, majd hatalmas robbanással lerántották a függönyt és a magasból aláereszkedve megérkezett a négy maszkos fazon. Elmondhatatlan látvány. Tudod, hogy emberek, de erre a két órára el tudják ezt veled feledtetni. Mintha tényleg egy idegen bolygóról jöttek volna. Egy a profi show műsor percről percre megtervezve, melyen nem volt spórolás, ugyanazt kaptuk, mint az amerikaiak. Hatalmas tüzek, robbanások, aranyeső, vér, tűzijáték. Paul Stanley a Love Gun alatt átrepült a közönség feje felett, hogy egy külön kis szí­npadon folytassa. A párom még DVD-n sem látott Kiss koncertet, most megkapta. Jó volt látni rajta az örömöt, mint egy kisgyerek úgy élvezte a showt. Ez a produkció rátette a koronát erre a napra. A levezetés: Elfáradtunk, de nagyon jól esett! Tartalmas kirándulás volt, ami ismétlést követel. Jövőre ugyanitt. Szöveg és képek: Blackey

Legutóbbi hozzászólások