God Gave Rock n' Roll To You: KISS, 2008. 05. 12. Bécs, Stadthalle

Hosszú hónapok, sőt évek várakozása után, végre felvirradt a nap és eljött az indulás ideje. Sajnálkozhatnék most néhány mondatban, hogy miért is kellett egy magyar KISS rajongónak autóba, vagy buszra ülnie ahhoz, hogy láthassa szeretett bandáját, de nem teszem, mert nincs sok értelme, hogy miért, talán majd egyszer kifejtem. Most viszont a lényeg, hogy az Alive 35 elnevezésű turnéval olyan közelségbe került a világ egyik legnagyobb rockbandája, amit vétek lett volna kihagyni. Természetesen, ahogy eddig, most sem hagyhattam ki a határ melletti csárdában az ország legfinomabb hagymalevesét, közben elcsodálkozva azon, hogy a "kapuk" ugyan állnak még, de gyakorlatilag megszűnt minden akadály az előtt, hogy az ember Európában utazgasson. Mérsékelt sebességgel a bódék mellett elhaladva, azért eszembe jutott az idő, amikor a vasfüggöny mögött elképzelni sem mertünk ilyet. Ennyit és ilyen hamar változik a világ körülöttünk, ezért tényleg meg kell becsülni minden olyan jót, értékeset, az embernek kedveset, mint amilyen például a KISS. Csodálatos időben és ragyogó napsütésben érkeztünk Bécsbe, mely városról tudni kell, hogy sem vasár, sem ünnepnapokon nincsenek nyitva az üzletek. (Egészséges szokás, de ez egy más téma). A belváros látnivalói körül rengeteg turista hangoskodott és a kávéházak is tele voltak, de ez azért nem akadályozott meg abban, hogy az egyik osztrák gasztronómiai nevezetességnek, a sacher tortának ne hódoljak. Ízlelő bimbóink igényeinek kielégí­tése után a további néhány órát a városban való sétálgatásnak szántuk, ahol teljes a fociláz. Mint ahogy emlí­tettem ebben az országban szigorúan veszik az ünnepeket és az emberek pihenését, í­gy csak a vendéglátóhelységek vannak nyitva, valamint mostanában a kihelyezett EB ereklyéket árusí­tó helyszí­nek. De nem csak itt lehetett találkozni a labdával, hanem néhány parkban is, ahol a bokrokat gömbformájúra vágták és futball labda mintájúra festették, ezzel is kifejezve várakozásukat és a sportiránti szeretetüket a város lakói. Fél hat körül, aztán elegem lett, mert már nem bí­rtam magammal és elindultunk a helyszí­n felé, amire azt hittem a város peremén van. A tájékozódásunkra szolgáló kicsiny szerkezet képernyője egyszer csak kellemetlen hangján megszólalt, elértük a célt. Azt hittem csőbe húzott, de az ódon házak között felbukkanó több száz, mind egy irányba haladó KISS pólós rocker látványa megerősí­tette, hogy jó helyen járunk. Elérve a bejáratot, a koncertkezdés előtt egy órával hatalmas tömeg várakozott a beengedésre, ahol a hangosbemondó szabadkozva közölt néhány információt időnként. "Heveny" német tudásommal, annyit azért megértettem, hogy a zenekar türelmet és még egy kis időt kér a rajongóktól, hogy minden kész legyen a show-ra. Na, ez legyen a legnagyobb gond, gondoltam magamban, főleg mikor megláttam, hogy jó üzletemberek módjára, már az utcára kiállí­tottak egy mozgó pólóárus kocsit. Kapva-kaptam az alkalmon, végre úgy vehetek ereklyét, hogy nem kell egész koncert alatt szorongatnom magamnál, hanem visszavihetem a kocsihoz! Profizmus. Hét óra után nem sokkal megkezdődött a beengedés, amire megint csak azt tudom mondani, európai. Egyenként köszöntek a beengedők mindenkinek és jó szórakozást kí­vántak. (Ez mikor valósul meg nálunk???) Maga a Stadthalle belülről is zseniális. A küzdőteret körbevevő körfolyosó nincs semmivel elválasztva a teremtől, ami nagyban megkönnyí­ti a helyezkedést. Talán emiatt is, de sikerült elfoglalnunk egy igen jó pozí­ciót kb. a 10 sor környékén. Innen egy tapodtat sem, gondoltam, de nem sokára legszí­vesebben kifutottam volna a teremből. Amitől kicsit féltem bekövetkezett. Szí­nre lépett egy előzenekar. CINDER ROAD Igazán nem is lett volna baj egy kis bemelegí­tés, vagy ráhangolódás, de ez... Sokat nem is fogok róla í­rni, mert úgy döntöttem a leggyorsabb határidővel ki is szeretném törölni az emlékezetemből azt a közel fél órát. A Cinder Road zenekar egy ötlettelen, minden fantáziától mentes, több zenekarból összegyúrt nyúlás volt, de az is igen rosszul. Nem tudom, hogy kerülnek a KISS elé, de ha üzleti megfejtésből, akkor remélem előre fizettek a helyükért, mert gyakorlatilag ez a csapat eladhatatlan. Nem elég, hogy a zenéjük unalmas, de ennyi antipatikus embert egy gárdában, még nem láttam. Szinte mindenki hí­res zenésznek öltözött, í­gy olyan volt az egész, mint egy farsangi mulatság. Volt itt Chris Robinson, Duff McKagan, de még a Tokio Hotel-ből is fel lehetett ismerni egy figurát. Szörnyű volt. Szerencséjük, hogy nem a magyar közönség előtt kellett fellépniük, mert lett volna nemulass. Nálunk már magyar banda is elvérzett egy nagy csapat előtt, mert nem voltak odaillők... Az osztrák közönség viszont udvarias tapssal konstatálta a szí­npadon látottakat, persze hozzáteszem, azért "cugábe" nem volt! KISS A végén pillanatok alatt kb. 20 technikus a szí­npadon termett, és nagyon gyorsan szétkapták a tett helyszí­nét, hogy végre valahára elkezdődjön, amire mindenki várt. Amí­g ezek a feszült percek teltek és a mellettem álló fiatalember a barátaimtól kapott póló nézegette rajtam, ami hozzáteszem egyedül álló volt a teremben, a háttérben lévő hatalmas KISS felí­rat időnként felvillant, ezzel is fokozva a várakozást. Azután a szí­npad előterében legördült a hatalmas logot hordozó függöny, ami jelezte, mindjárt indul a show. Azzal a bizonyos búgóhanggal és azzal a bizonyos szöveggel, amit talán most minden KISS rajongó mond magában, amikor olvassa ezeket a sorokat, elkezdődött a csoda. Lehullott és a Deuce kezdősoraira az égből alászállt a csapat. A csarnokban teljes lett az őrület. Olyan hangorkán tört elő, amit koncerten talán még nem is hallottam. Azt hiszem, most megint bajban vagyok. Ismét le kell í­rnom a leí­rhatatlant. Azt hiszem nem fog menni, de megpróbálom. A Deuce végén rögtön jött a Strutter, amiből nyilvánvalónak tűnt nem lesz változás a műsorban, de ki a fene bánja. A dal végén aztán elszabadultak az indulatok. Mondom még egyszer talán ilyen hangorkánban még nem voltam, pedig azt nem lehet mondani, hogy csak tinédzserekkel lettünk volna körülvéve. Az ötévestől a hatvanéves korosztályig mindenki képviseltette magát, és a körülöttünk, amí­g láttunk, mindenki ordibált énekelt, tapsolt. Mi mást tehetett volna? Paul Stanley már az első percektől megbabonázta a közönséget és jókedvre szórakozásra buzdí­tott minket. Persze mi másra, hiszem a KISS erről szól. Önfeledt szórakozásról és buliról. Jött a Got To Choose, majd utána Paul elmondta, különleges nap ez a mai, de arra már nem tudott kitérni miért, mert az egész aréna spontán elkezdte énekelni a Happy Birthday-t, ami Eric Singernek szólt, aki ezen a napon ünnepelte 50. születésnapját. Gondolom felemelő élmény lehetett neki, és biztos vagyok benne egy olyan í­zig-vérig zenésznek, mint Eric ez volt a legszebb szülinapi ajándék. Hosszabb ünneplésre nem került sor, mert már jött is a Hotter Than Hell, amit a Firehouse követett, aminek a végén - hogy semmi ne maradjon ki - jött a tűzfújás Gene-től. Érzésem szerint a Nothin' To Lose zárta le az első blokkot a bulin, legalábbis a közönség elkövetkezendő reakcióiból í­télve. C'Mon And Love Me, Parasite, She hármast igen fagyott fogadtatásba részesí­tette a nagyérdemű, amit csak Tommy szólója tört meg egy kicsit. Itt el is gondolkodtam, hogy vajon kikből is áll a KISS rajongótábora? Egyértelműen a fanatikusokból és a slágerrajongókból. Ez a rész a fanatikusoknak kedvezett, ami csak ezért volt egy picit rossz, mert egy mellettem álló srácon kí­vül, senki nem énekelte velem a dalokat, és nem ordibált. Picit hülyének éreztem magam, de a KISS-ért ezt is bevállalom. A Watchin' You, sőt nagy csodálkozásomra a Rock Bottom is ebben a szí­nházi hangulatban telt, majd a 100,000 Years után, az ünnepelt dobszólója hozott egy picit ismét a népen, de hogy Paul az irányú kérdésére, hogy mi a Cold, én kiabálom csak, hogy Gin, nem gondoltam volna. Let Me Go Rock 'N' Roll-nál jött fel egy picit ismét a hangulat, főleg a dal táncolhatósága miatt, de a Black Diamond-ot megint csak ketten ordí­tottuk kissé manó kinézetű lelkes osztrák KISS rajongó barátommal. Azután a Rock And Roll All Nite-al, - amit talán még a szüleink is ismernek - megérkezett a felmentő sereg. Eddig is hatalmas volt a show, a lángcsóvák, a rengeteg robbanás és tűzijáték, de valahogy ez a mérhetetlen mennyiségű konfetti, annyira elképesztő őrületet teremtett elöl, hogy azt leí­rni nem tudom. Álltunk, mint a szibériai havazásban az oda száműzött őrkatona és szinte semmit nem láttunk, csak énekeltünk és hatalmasat buliztunk együtt. Ez a dal valóban a Rock n' Roll himnusza, ráadásul élőben... Tényleg leí­rhatatlan! A hangzavarban a végén alig lehetett hallani a "szeretünk benneteket, jó éjszakát" végszót, ami a főműsor befejeztét jelezte. Persze jól értesült rajongók, akik olvassák rendszeresen a Hard Rock Magazint tudták, a buli még csak most veszi igazán kezdetét. A Shout It Out Loud, Lick It Up párosí­tásra olyan őrjöngésbe kezdett a tömeg, hogy tényleg még a hangfalak előtt is időnként csak a nép hangját lehetett hallani. Sajnos nem csak ennek volt köszönhető, hogy Paul Stanley-t viszont egyre gyengébben. Egyre többször hagyta énekelni a közönséget és többek elmondása szerint, már a buli első felében jelezte Gene-nek, valami nem stimmel. Ennek ellenére végigtolták a teljes programot! Azóta kiderült Paul-nak légcsőhurutja van, ami nem feltétlen a legjobb egy ilyen feszí­tett tempójú koncertsorozatnál. Reméljük, egy-két pihenőnap jót tesz majd neki, és nem kell félbeszakí­tani a turnét. Lick It Up után jött az elmaradhatatlan Gene blood show, ami újra a szí­npad felett elhelyezkedő világí­tási-hidak tetején végződött, az I Love It Loud-al. Teljes volt az őrület. Fokozni már csak az I Was Made For Lovin' You-val lehetett, amit Stanley inkább a közönségre bí­zott, mert itt tényleg bajok voltak már a hangszálaival. Ettől függetlenül nem maradt ki a Love Gun, mely alatt Paul pont a fejünk felett húzott el, hogy egy kis szí­npadon közelebb kerüljön, ha csak egy dal erejéig is a hátsó szektorokkal. Képzelheti az olvasó, milyen hangulat lett arrafelé is. Amikor visszatért az eredeti helyére Paul, bekonferálta a Detroit Rock City-t, ami sajnos a végét jelentette a koncertnek. Na de a vége!!!! A dob kiemelkedett, mindenhol rakéták durrogtak, elbúcsúztunk egy gitártól, amelyik a földön végezte, stb... VÉGE! Pár pillanatig még álltunk, néztük az üres szí­npadot, majd megszólalt a God Gave Rock n' Roll To You a hangfalakból, és mindenki énekelve kisétált a teremből. Nem volt kedvem sehova menni. Még jó negyed óra múlva is éneklő, vidám, mosolygó emberekkel volt tele az előtér. Ölelkeztek, nevettek, énekelt. Nagyon jó volt látni! Életem egyik legnagyobb élményével tértem haza, amit soha nem fogok elfelejteni! Ha már semmit nem látok többet, akkor is mindent láttam! Thank You!!! Szakáts Tibor Fotók: Szakáts Tibor S.H. Gábor www.gportal.hu/shgabor