Pink Floyd: The Wall

"A következőkben főként azzal a nehézséggel kell megbirkózni, hogy a zene tulajdonképpeni tárgya éppen az, amit a zene fejez ki, - s ami itt a fejtegetés tárgyát képezi, - és hogy ezt a zene sokkal tökéletesebben fejezi ki, mint amennyire erre a nyelv képes, mely a zene mellett nagyon szegényesnek tűnik." Habár Kierkegaardnak alapvetően csak másodlagos célja volt a zenei téma kifejtése az eredeti szöveggel, esetünkre a fenti idézet kiválóan alkalmazható a Pink Floyd zenéjének esszenciális tulajdonságait tekintve: a szinte végletekig fokozott progresszivitás, a pszichedelikus és experimentális jelleg abszolút mód történő érvényesí­tése következtében a PF zenéjének verbális körülí­rása nagyon is emberi nehézségekbe ütközik, a PF művészetének közvetlensége nem ragadható meg í­rásban. Ezen tulajdonságok explicit módon tartalmazzák a PF zenéjének centrális motí­vumát, ami nem más, mint a szubjektivitás, aminek következménye egy mindent átható speciális atmoszféra megteremtődése, amely kizárólag erre az együttesre jellemző, unikum jelleget kölcsönözve zenéjüknek. Mindez talán az 1979-es kultikus albumukon, a The Wall-on érthető tetten legnagyobb mértékben, amely mögött Roger Waters emblematikus egyénisége áll, í­gy inkább tekinthető ez a produkció egyszemélyes gigantikus vállalkozásnak, mint egy termékeny csapatmunka gyümölcsének. Sokan negatí­vumként emlegetik Waters ilyetén fokú dominanciáját, de azt mindenki elismeri, hogy az ezt követő stúdióalbum, az 1983-as The Final Cut után, amikor Waters már nem működött közre, a banda muzikális produkciója nem érte el a korábbi szintet. A The Wall egyébként eredetileg egy 3 lemezes albumként jött volna ki, a TFC anyagának döntő többségét tartalmazva még pluszban, ám a kiadó akadékoskodása miatt ez nem valósulhatott meg, í­gy két külön lemez látott napvilágot. A szubjektivitás itt egyértelmű módon nyilvánul meg, hiszen az elbeszélés a fő karakter, Pink életének történetét öleli fel, mégpedig az emlékezet formájában, í­gy a sajátos torzulások, kötődések értelmet nyernek. A világtól izolálódott, és emiatt az őrület határán lévő szubjektum a halál perspektí­vájából veszi szemügyre egész eddigi életét: le kell döntenie az expresszionista szorongás élményét nyújtó őt körülvevő falakat, meg kell szabadulnia klausztrofóbiájától, ezt pedig úgy teheti meg, ha számot vet saját életével és tetteivel: a megoldás mindenképpen összekapcsolódik egy mély önvizsgálat eredményével. Számot kell vetni ezekkel a "téglákkal", amelyek a falat alkotják: az apa halálával, a túlzottan ragaszkodó anya figurájával, az iskolában lévő tanárokkal szembeni konfrontációval, a fenyí­tésekkel, a felnőtt élet viszontagságaival, a "sex, drugs & rock n roll" életforma következményeivel. Emellett a modernizmus másik két alapelvének érvényesí­tésére is felfigyelhetünk, nevezetesen megjelenik a reflexivitás, az önreflexió: rögtön az album egy invitációval kezdődik, ami közli a hallgatósággal, hogy amit hallani fog az "csak" egy előadás lesz, mégpedig Pink egyszemélyes elfogult produkciója ("Thought ya might like to go to the show / ... Lights! Turn on the sound effects! Action!"). Továbbá az albumon több helyen megjelenő fő dallammotí­vum (amelyből sajnos meglepően kevés van más rock operákhoz képest, mint pl. a Jézus Krisztus Szupersztár) is ennek számlájára í­rható, ugyanazon dallam különböző variációi, vagy más szöveggel való ellátása mindig az eredeti jelentéstartalom változásához vezethetnek - de ami zeneileg itt fontosabb, hogy a kí­sérletező attitűd emiatt nagyfokú muzikális differenciáltsághoz okozhatna, ha ezt a vonalat jobban kihasználták volna. (Bár tagadhatatlan, hogy a Pink Floyd kapcsán zenei szürkeségről beszélni abszolút paradoxon.) Zeneileg egyértelmű, hogy a tiszta zsenialitással van dolgunk: annak ellenére, hogy a Pink által kreált világ nagymértékben elidegenedett, expresszionista ví­ziók tömkelegeit tartalmazza, amely sok helyen muzikális szinten is teljes mértékben megvalósul, ez az önkényesen definiált világ mégis magába szippantja a hallgatót, mint egy fekete lyuk, az intim szférát megsértve feltárja a maga valóját és tálcán kí­nálja fel, aminek hatására nem maradhat senki teljesen érzéketlen. Paradox, de mégis lehetséges egy bizonyos mértékű azonosulás ezekkel az őrült, imaginárius képekkel, az olyan zeneileg naivan bájos számoknak köszönhetően, mint a könnyfakasztóan gyönyörű Comfortably Numb David Gilmour fantasztikus, érzéki gitárszólójával, a szövegileg szarkasztikus, zeneileg bársonyos Mother, az andalí­tó Hey You, vagy éppen a The Thin Ice, és még sorolhatnám, természetesen nem feledkezve meg a rock óriásról, a minél magasabb hangerővel minél monumentálisabb hatást elérő Another Brick In The Wall Pt. II-ről, amely talán a banda leghí­resebb, rádiók által is agyonjátszott száma. A The Wall-nak megvan az a sajátos tulajdonsága, hogy koncept jellegéből fakadóan csak, mint egységes egészt lehet hallgatni és befogadni, ami igaz, hogy plusz időt és "energia-befektetést" követel, viszont ezzel párhuzamosan kifinomultabb, és nagyobb élménnyel ruházza fel a figyelmes hallgatót. A rock történetének panteonjában elfoglalt kiemelkedő pozí­cióját pedig feltehetőleg senki nem kérdőjelezi meg, hiszen klasszikus mivolta univerzális témájának, pontosabban a megvalósí­tás zseniális módjának köszönhetően evidens.