AC/DC: Highway To Hell

Highway To Hell - Egy "ZS" kategóriás horrorfilm cí­me idéződik fel, ismervén a lemez utáni tragikus fordulatot. Mintha a "halál angyala" keresztelte volna el az albumot, démoni jelét adva egy szomorú, be nem teljesülő történetnek: ugyanakkor egy új kaput nyitva vissza, a sötétbe, mely igazából mégis csak a fény felé tartott. Groteszk fordulata a sorsnak, hogy a Highway To Hell csupán egyik felét adta a siker Janus arcának, a másik részhez kellett valami plusz, amit sajnos zeneileg nem lehetett elérni. Ám addig is, az országút a pokolba meghozta az eredményt: a csapat korábbi nagyra törő terveiben szerepelt az Egyesült Államok meghódí­tása is, amit 1977-ben kezdtek el és amelyet végül a Highway To Hell-lel sikerült végérvényesen megvalósí­tani. Ehhez azonban nem csak a szakmai fejlődés vezetett: az Atlantic kiadó javaslatára a maximalizmusáról hí­res producer mágus, Robert John Lange vette kézbe a dolgokat, ki aztán megszabta azt a munkastí­lust és morált, mely azidáig ismeretlen volt az ausztrál fiúk előtt. A szokásos háromhetes, ausztráliai lemezgyártás helyett az alkotói folyamat most hat hónapig tartott a Roundhouse Studios-ban, szinte a végletekig csiszolva, tökéletesí­tve a lemez hangzásvilágát. A kitartó és aprólékos munka végeztével, július 27-én kiadták a Highway To Hell-t, ami hamarosan a brit Top 10-es listán a nyolcadik helyre, mí­g az amerikai Top 20-ason a 17-ik helyre ugrott. Ausztráliában is komoly sikereket értek el, egészen a 24. helyig jutott az album. Természetesen az AC/DC sosem a steril soundról volt hí­res - nem is illett volna ahhoz a koszos, szőrös blues'n boogie-hoz- , ám a Highway To Hell - en mégis kihozták azt a maximumot, mely leginkább passzolt a zenei koncepcióhoz. Talán éppen ez lehetett a siker titka, hiszen jóllehet már a Powerage-en is ott sorakoztak a későbbi nagy slágerek, - és hát az AC/DC sosem az új zenei utak kereséséről volt hí­res- , igazán nagy áttörést az országút a pokolba hozott. Persze hiába lett volna a remek produceri munka, a tökéletesí­tett stúdiós játék, ha nem születtek volna kiváló dalok: a Highway To Hell főriffje bekerült a rock zenei múzeumába, és himnuszává vált egy nemzedéknek, olyan életérzést tükrözve, mely egyben fejezte ki a hetvenes évek nosztalgikus visszatekintését és forradalmi hangulatát. Ugyanakkor ki feledné a Girls Got Rhythm táncra késztető boogiját, vagy a Walk All Over You lassan gyorsuló, feszültséggel teli ütemeit. A Touch Too Much egy hagyományosabb, ám szokatlanul slágeres refrénnel ellátott dal - talán a dallamformálás lett kicsit populárisabb a korábbiakhoz képest -, a Beating Around The Bush rohanása ellenére is fülbemászó melódiákat csempész a ritmusok közé, csakúgy, mint a lemez többi dala. A tempó egyébként is élettel telibb az előző lemezekhez képest, lassabb, kifejtősebb blues csak az album végén kapott helyett, mintegy levezetéseként a többi szám okozta őrületnek. Érdemes odafigyelni a szerzeményekre - a későbbiek folyamán bizony gyakran "újraí­ródtak" a riffek, és hasznosí­tásra kerültek a zenei megoldások, bizonyí­tván, mennyire gazdag tárháza volt az ötleteknek a Highway To Hell.. Nem lehet tudni, hogy mi lett volna, ha Bon Scott azon a bizonyos estén nem iszik annyit, és vele készül el a következő lemez. Sokan úgy vélik, a Back In Black nagy része már Bon életében elkészült, ám szerintem annak óriási sikeréhez - sajnos - hozzájárult a haláleset okozta "delejesség" is. Highway To Hell: a metal történelem talán legkifejezőbb lemez cí­me, és az egyik legkiemelkedőbb lemeze. Mérföldkő és egyben sí­rkő is. R.I.P Bon Scott, R.I.P. hetvenes évek!