Rainbow: Rising

Az atlétikai zsargonban van egy olyan kifejezés arra a sportolóra, akit a rekordot elérni képes versenyző minél jobb eredményének érdekében alkalmaznak: a "nyúl" az a felhozó ember, ki egy bizonyos résztávig rekordhoz szükséges iramot diktál, pszichikailag is segí­tve az esélyest, majd lefutván az adagját, kiszáll, hogy átadja helyét a favoritnak. Nos, az Elf tagjai - Dio kivételével - is ilyen "unterman"-ek lehettek Blackmore zenei versenyében, melynek célja 'a tökéletes hard rock album' létrehozása, a megismételhetetlen zenei rekord felállí­tása volt. Aki kicsit is járatos a hard rock történelmében, az tudja: ez a kegyetlen egoizmus ,és mindent elsöprő akarat - bármilyen embertelennek tűnő vasszigorral -, de meghozta a várva várt eredményt: mint ahogy az autokrata vezetési stí­lus is hatásos rövid távon, úgy Blackmore öntörvényűsége is beigazolódott a Rising-gal. Ahhoz persze, hogy megszülessen a hetvenes évek hard rockjának egyik csúcsteljesí­tménye, olyan zenésztársakra volt szükség, mint az új dobos, Cozy Powell, ki John "Bonzo" Bonham-ot tartván példaképének nem hiába érdemelte ki a Nyolckarú becenevet, erőteljes és precí­z stí­lusával iskolát teremtett, olyan klasszikus előadókkal együttjátszva később, mint Michael Schenker, Garry Moore, Malmsteen, illetve a neosikeres korszakába lépő Black Sabbath. A basszgitáros a skót Jimmy Bain lett a Harlotból, a billentyűkön pedig Tony Carey varázsolt zenei szivárványokat. Dio, ki az Elf-ben egy jóval visszafogottabb stí­lusban énekelt - inkább a feelingre helyezve a hangsúlyt - ezen a lemezen megteremtette a nagy í­vű, epikus metaléneklés iskoláját. Fantasztikus, zengő hangja remekül illett ahhoz a szöveg - és zenei környezethez, mely - mint a lemez megannyi más aspektusa - a későbbi heavy metal megannyi csapatának lett ihletési forrása. Az új lemezről ennek megfelelően - legalábbis direkt formában - eltűntek azok a blues-os gyökerek, melyek még az Elf-ből hajtottak ki, helyüket átvette az európai hard rock pulzáló ereje és magával ragadó sodrása. Szokás ezt a lemezt progresszí­vnek nevezni, ám én inkább "csupán" az alkotói tehetség és bizonyí­tani vágyás remekül, az utolsó kockáig felépí­tett muzikális mesterműjéről beszélnék, olyan, a végletekig tudatos munkáról, mely mégsem kényszerí­ttette "matekos szigorba" a dalokat, megfosztván őket a hard rock egyik lényegét adó szabad alkotói szellemtől. Hallgassuk csak meg a kezdő, Tarot Woman feszültség fokozó szintibevezetőjét, melyet úgy robbant szét Blackmore riffbelépője, mint üvegpoharat a statikus erő, hogy aztán a menetelős tempókon Dio csodás énektémája vezesse végig a kitörő energiafolyamot, egyből világossá válik a Risingban rejlő erő forrása: tökéletes időzí­tés, a zene hatásmechanizmusának teljes ismerete, a hangszerek mesteri használata, és egységes koncepció. Blackmore-nak nem kellett riffzápor özönét zúdí­tani a hallgatókra, hogy fenntartsa azt a súlyos hangzást, mely már a metal felé közelí­t: a Run with The Wolf, vagy a lemez könnyebb slágereként felfogható Startruck lényegében egyetlen riffre épül, olyannyira tökéletesen kihasználva az ebben lévő lehetőségeket, melyet a Metallicának is csak megközelí­teni sikeredett az Enter Sandman-ben. A Do You Close Eyes kissé rock'n'rollosabb tempója némileg visszautal az első albumra, ám a kibontakozó énektéma már inkább a Dio- i epika képviselője, melynek megoldásai később a mester szólólemezein is visszaköszönnek. Blackmore az ezután következő két számban aztán elérte azt, amit a Deep Purple-ben a Child In Time-al sikerült: a Stargazer és a Light in the Black összefüggő szövegvilágú kéttételes rockfolyamába sikerült belesűrí­teni mindazt, ami az akkori lehetőségekbe - sőt, még kissé azokon is túl - belefért. A monumentalitás és az érzelmi azonosulás olyan egységét teremtette meg, mely időtállóságában maga a "Rock Piramisa", évtizedek múlva is csodálandó, az emberi alkotói szellemét dicsérő alkotás. A hard rock - i epika kiteljesí­téséhez és etalonjának megteremtéséhez a Müncheni Szimfonikus Zenekar vonósai is besegí­tettek, olyan csúcspontot produkálva, melyet a komolyzenét szerető hallgató Wagner-nél vagy Beethowen-nél tapasztalhatott. A Rainbow ezzel az alkotással a sorsának eljövendő útját is kijelölte: a tökéletest már nem lehetett túlszárnyalni, s jóllehet, a zenei tehetség és kreativitás eredményezett még egy -két remek Rainbow albumot, a mesterműhöz szükséges személyi és alkotói konstellációk többé már nem álltak össze.