Deep Purple: Made in Japan

Bizonyára mindenki ismeri a "Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?" cí­mű játékot. A kérdés elég bugyutácska, de egyfajta értékmérőnek mindenképpen megfelel. Mivel egy kis élelmet és néhány doboz sört mindenképpen bepakolnék abba a képzeletbeli hátizsákba, kissé specifikáljuk a kérdést: "Melyik koncertlemezt vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?" A válasz teljesen egyértelmű: a Deep Purple "Made In Japan" cí­mű alapművét. Az 1968-ban alakult zenekar első három lemeze még csak sejtette, hogy ez alatt a név alatt maradandó alkotások születnek. A "mark I" (a zenekar különböző felállásait ebben a formában jelölik) muzsikusaival (Jon Lord-billentyűs hangszerek, Ritchie Blackmore-gitár, Rod Evans-ének, Nick Simper-basszusgitár, Ian Paice-dob) készí­tett, 1968-as "Shades Of Deep Purple" (a) "The Book Of Taliesyn", és az 1969-es Deep Purple cí­mű lemezek előhí­rnökei voltak a mára már legendává és halhatatlanná vált "mark II"-es felállás (Jon Lord-billentyűs hangszerek, Ritchie Blackmore-gitár, Ian Gillan-ének, Roger Glover -basszusgitár, Ian Paice-dob) által készí­tett műveknek. Az 1969-es, -akkor még kí­sérletinek számí­tó, szimfonikus zenekarral közösen rögzí­tett - "Concerto For Group and Orchestra" cí­mű élő album, valamint a "Deep Purple In Rock" (1970), a "Fireball" (1971) és a "Machine Head" (1972)cí­mű, korszakalkotó stúdiófelvételek a mennyekbe repí­tették a "Mély Bí­bor" társulatát. Az öt muzsikus kőkemény alapokon nyugvó, dallamos, blues, néhol jazz elemekkel kevert rockzenéje műfajt teremtett. Száguldott az a bizonyos szekér, talán egy kicsit túl gyorsan is. A mai Deep Purple legendát megalapozó "aranycsapat" mindössze1973-ig volt együtt, (azután 1984-ben újra egymásra találtak...) tehát mindössze 4 év alatt a világ tetejére röpí­tették a Deep Purple-t. 1973-as "Who Do We Think We Are" cí­mű munkájuk után megkezdődött a zenészek vándorlása. De mielőtt ez a bomlási folyamat megindult a csapat gőzerővel turnézott. Koncertjeik döbbenetesek, és látványosak voltak. A viszonylag rövid stúdió dalok a hatalmas jammelések következményeképpen időnként 20 perc hosszúságúra is nyúltak. 1972 augusztusában a Deep Purple "lerohanta" japánt. A három előadásból válogatott dupla koncertalbum, a "Made In Japan" 1972 decemberében jelent meg. (1993-ban "Live In Japan" cí­mmel kiadták, a mindhárom koncert anyagát tartalmazó tripla CD-t is) A remekmű a "Highway Star" cí­mű dallal indul, mely mindhárom japán koncerten indí­tó tétel volt. A második napon (augusztus 16-án) rögzí­tett dal igazi nyitó darab. Ian Paice lassan erősödő pergődob nyitányára berobbanó Lord-Blackmore riffre támaszkodó Gillan énektéma szélviharként száguld át a hallgatón. Előbb Lord, majd Blackmore szólója következik, melyekről elmondható, hogy külön-külön is legendává váltak. A majdnem hétperces dal után következik a rock történelmének egyik legszebb lí­rai szerzeménye. Számomra a Led Zeppelin IV-es albumán hallható "Starway To Heaven" édestestvére. Cí­me, "Child In Time". Ez az a dal, mely nélkül hosszú ideig elképzelhetetlen volt Deep Purple koncert. Természetesen ma már Ian Gillan nem erölteti a repertoárba emelését. Ez a darab ugyanis egyértelműen az énekre épül. Itt a hangszálak valóban hangszerként működnek. Gillan sikí­tásai olyan drámaisággal ruházzák fel a dalt, melyet talán, azóta sem hallhattunk ebben a műfajban. A középrészen Ritchie Blackmore gitárja száguld. A mester, aki hirtelen haragjával, "magának való" természetével szinte soha nem bí­rt, az egyik legcsodálatosabb szólóját vezeti elő. A tí­zperces "dráma" végén, lezárva a Gillan üvöltéseivel szinte elviselhetetlenné váló feszültséget, a teremben egy-két másodpercre szinte tapinthatóvá válik a csend! A következő tétel a "Smoke On The Water". Nem tudom, hogy mi újat lehet még leí­rni erről a dalról, mely a Deep Purple himnuszává vált. A "Machine Head" album mostohagyereke, mely töltelékként került rá a lemezre, meghódí­totta a világot, és valószí­nűleg bezsebelheti a "világ leghí­resebb riffjét tartalmazó szerzemény" cí­met! Igazi rock sláger! A következő track, (a) "The Mule", mely tulajdonképpen Ian Paice dobszólójának "körí­téseként" is értelmezhető. Emlékszem, valamikor 12 éves koromban ezt a magánszámot Laci barátom akkor csúcsszámba menő Panasonic sztereo (!!!) magnóján hallhattuk ronggyá és hatására izomlázasra légdoboltuk magunkat. Döbbenetes pergőtechnika, irgalmatlan dinamika, halálos precizitás. Ian Paice! A 10 perces lüktetés után ismét egy olyan szerzemény következik, melynek dallamát, refrénjét minden valamire való rocker ismeri e földgolyón. "Strange Kind Of Woman". Lehengerlően finom vezérmotí­vum, kicsit "bugis" ritmika és a középrészen az újabb lehengerlő gitárszóló után ott az elhí­resült Blackmore-Gillan, gitár-ének felelgetős párbaj, melyet már sokan próbáltak utánozni, követni, de még senkinek sem sikerült ilyen magaslatokra jutni, mint ennek a két muzsikusnak. Ezt követően egy kis "lustálkodás" következik. Jön a "Lazy", melynek elején Jon Lord mutatja meg, miért is lett belőle a rock billentyűsök "királya". A "Lazy" kimondottan üdí­tő darab, jazzes hangulataival, intelligensen elhelyezett zenei poénjaival. Mintapéldánya annak, hogyan kell tökéletesen hangszerelni és dinamikailag, illetve hangulatilag felépí­teni egy dalt. Mire a hatodik percnél belép az ének, már úgy érezzük, mindent megkaptunk. De még jön egy szájharmonika szóló Gillan-től, egy újabb parádé Lord-tól, és egy fergeteges gitárbetét Blackmore-tól, majd visszaállunk az alaptémába, hogy már hallgatóként is verejtékben fürödve várjuk meg a végkifejletet. Csodálatos darab! Az album végére maradt a leghosszabb, a Deep Purple progresszí­v arcát megmutató "Space Truckin". A húsz perces szerzemény első hat perce egy kőkemény hardrock téma, Gillan egyik legerőteljesebb énekével, majd kezdődik egy "új" dal, egy, Ian Paice lehelet finom, de erőteljes pergőjátékára épülő 14 perces őrület. Itt mindenki elszáll. Glover bőgője megszállottként dübörög, Lord elképesztő hangokért "kí­nozza" hangszerét, Blackmore sem kí­méli gitárját, Paice pedig olyanokat üt, melyek valójában nem is lehet. Letaglózó, megdöbbentő előadás! A Deep Purple, "Made In Japan" cí­mű albumának elhelyezkedését az adott korba, ahhoz a megfoghatatlan érzéshez tudnám hasonlí­tani, mintha mondjuk valaki a harmincas években begördült volna Pestre egy 2006-os Ferrarival. Öt tökéletesen képzett, szárnyaló fantáziával megáldott muzsikus lehengerlő parádéja. Azóta készült több ezer koncertalbum. Van, amelyik jobban szól, van amelyik keményebb, van amelyik lágyabb, van amelyik rövidebb, van amelyik hosszabb, de olyan tökéletes, kifejező, korát megelőző nincs, mint a "Made In Japan". Megismételhetetlen!