2005.10.04 Koncert: MERCENARY/DEW-SCENTED/NEVERMORE

Nevermore képek Az előzmények

Nagyon rosszul indult a készülődés erre a koncertre, de mint utóbb kiderült, nagyon-nagyon megérte fellátogatni Budapesre...
Mint szinte minden évben, amikor közeleg rocktóber, már jóelőre elkezdem mustrálgatni a koncertszervezők naptárait és kiválasztom a potenciális "szülinapi ajándékomat". Egy-két évnek el kellett telnie boldogsában eltöltött házasságomban, mire kicsi nejemet rá tudtam venni, hogy a tökéletes szülinapi ajándék számomra nem egy J-Prussz zokni, vagy egy halom üres cd, hanem az, ha egy koncertjeggyel lep meg, í­gy az elmúlt jónéhány évben őszre terveztem azt az egy (jobb esetben kettő) koncertet, amin személyesen is megjelenek. Sajnos a rengeteg előnye mellett a hátránya is megvan annak, ha valaki a végeken lakik, í­gy én, aki Szombathelytől kb 15 km-re élek, nagyon ritkán jutok koncertre. Ezt a mostani koncertet is már jóelőre kinéztem és eldöntött tényként közöltem nejemnek, hogy ne is agyaljon más ajándékon. Aztán kicsit összekeveredtek a dolgok, és nagyon meghiúsulni látszott számomra ez a fantasztikus élmény - de úgy látszik odafennt (vagy esetleg odalennt) rám is vigyáz valaki, tehát az utolsó pillanatban sikerült egyeztetnem volt kollegámmal (Bősze Andris - thx a fuvarért :-))) ) és de fél 10-kor (!!!) el is indultunk koncertezni. Pesten még beiktattunk egy kis vásárolást, kis városnézést és jóval a kapunyitás előtt már ott szobroztunk (a fene se tudja már hányadszor) a Pecsa előtti parkban. Természetesen, mint az élet bármely területén itt is alkalmazható a "minden rosszban van valami jó", hiszen igaz, hogy másfél-két órát ücsörögtünk a padokon, viszont összetalálkoztunk időközben Warrel mesterrel, í­gy alkalmam volt néhány szót váltani vele és még egy közös fotóra is futotta a nagyon kimerültnek tűnt énekes erejéből.
Kissé megijedtem, mert az első szó, ami elhagyta a torkát inkább valami hörgésféle volt - nagyon be volt rekedve és ahogy utóbb kiderült, meg volt fázva rendesen. A szokásos udvariaskodási körök keretein belül fontosnak éreztem közölni vele, hogy ő az egyik személyes kedvencem és hogy mennyire tisztelem munkásságukat. A néhány perces beszélgetés alatt végig roppant készséges és kedves volt, nagyon közvetlen és udvariasan érdeklődő. Ami elsőre feltűnt, hogy nem is olyan magas - valahogy magasabbra emlékeztem - és hogy sajnos a teremtő nem bővelkedett a szépség osztogatásával, amikor ő teremtetett. Vékonyka is volt nagyon és a testtartása is kissé furcsa volt. Könnyes búcsút vettünk, majd remegő kezekkel és lábakkal gyorsan rá kellett gyújtanom - vazzzze, beszélgettem Warrellel !!!!!!!!!

Ami ez után és a beengedés előtt történt, az tipikusan "magyar" volt: a biztonsági szolgálatot teljesí­tő személyzetben természetesen megint volt egy-két "nagyon-menő-király-vagyok" csávó, akik szókincse leginkább a "ba..meg", és a "szét..szom a ku...va any..át" irodalmi stí­lusra korlátozódott. Nem elég, hogy olyan tirpák volt a bácsi, hogy nálunk kisfalvakban sem találni ilyet, de még a hangja is akkora volt - jah, kérem, nagykirálynak nagy hang jár - hogy a parkban is abban kellett gyönyörködnöm.

A koncert

Nagyon szurkoltam, hogy ne a Mercenary kezdjen, de sajnos csalatkoznom kellett: nekik jutott a szegényes fél órácska, ami még nagykirály kidobótesók között is szerényke. A fiatal dán csapat roppant lelkesen csapott a húrok közé és percek alatt nagyon jó hangulatot teremtettek. A nézőtér ugyan erősen hiányos volt, de azért szépen szállingóztak az emberkék. Tapasztalatlan zenekar lévén hiányosságaik hamar megmutatkoztak, de az az őszinte lelkesedés, amellyel nyomultak feledtetett minden negativumot az előadásukkal kapcsolatban. A két énekes (Mikkel tiszta, sikoltozós, Kral hörgős, üvöltős) szépen szétosztotta a vokálrészeket, és még a hangosí­tás is viszonylag rendben volt. Kiemelném Martin gitáros hihetetlen képzettségét! A srác olyan könnyedséggel nyomta a szolókat, hogy öröm volt nézni. Végig nagy átéléssel kezelte a hangszerét a szí­npadon (egyébként ez a csapat többi tagjára is vonatkozik) és tényleg roppant jóleső érzés volt egész közelről szemlélni a technikáját. Set-list-et sajnos nem találtam, í­gy számcí­mekre nem emléxem, de természetesen a koncert csúcspontja a Firesoul szám volt.
Miután végignyomták a koncertet, nem győztek hálálkodni a nagyon lelkes tömegnek. Láthatóan meglepettek voltak - nem számí­tottak rá, hogy ennyien ismerik és szeretik őket Magyarhonban. Szünetben természetesen őket is megkerestem, készült közös fotó, meg volt nagy "you?re the greatest? oda-vissza - ők is nagyon közvetlenül viselkedtek, és teljesen a sikerük hatása alatt voltak. Olybá tűnik számomra a 2005 év meglepetés befutója ez a fiatal dán zenekar lett.

Rövid átszerelés után jött a svéd-csavar, power után gyilkos thrash-death. A Dew-Scented munkásságát egészen a legutóbbi albumukig követtem, de az utolsó próbálkozásuk sajnos nálam már egyáltalán nem talált be. Mindezek ellenére nagyon kiváncsian vártam, hogy kik azok a csókák, akik olyat mernek nyilatkozni, hogy "who the fuck is Slayer". Hát srácok, el lehet menni King mesterékhez órákat venni, mert az előadásotok messze-messze elmaradt mondjuk egy Slayertől. A keverés borzasztó volt, annyit lehetett csak hallani, hogy dzzzsssiiiiiiii, a bácsi hangja a végét rúgta, onnét sejtettem csak, hogy épp mit játszanak, hogy erősen koncentráltam a gitár nyakára. Abszolute csalódás, irány a büfé:-) Aztán majd egyórás dzzzsssiiiii után végre gyönyörködhettem a csend zenéjében, majd az előzőekhez hasonlóképpen rövid átszerelés után jött a est fénypontja és berobbant a Nevermore. Dane mester egyszerűen a szí­npadra termett! Nem tudtam nem figyelni minden mozdulatát, egyszerűen olyan karizmatikus előadó, hogy lehetetlen elvenni róla a tekintetet. Az első szám alatt iszonyatos zúzással és gúnyos mimikával jutalmazták a közönséget, sőt Dane még pózolt is az újságí­róknak, akik a tömeg és a szí­npad közötti másfél méteres "médiaárokban" csattogtatták a masinákat. A setlista magáért beszél, lenyűgöző koncertet adtak a srácok! Meglepő volt, hogy több számot is előszedtek a Politics albumról és persze szép számmal szerepeltek számok a Dead heart-ról és az új albumról is. Kétségtelen, Jeff Loomis továbbra is mester hangszerének! Lenyűgőző dolgokat varázsolt a héthúros hangszeren, amire az audiencia hálás yeeeeaahhh-val válaszolt és ment a léggitározás rendesen a tömegben is. Gyöngén saccolva másfél órát játszottak a srácok, és számomra a két csúcspont a Sound of Silence és a két ráadás, a This godless és az Enemies of reality volt. A SoS felkonfja sem volt semmi, hiszen őrült tempóban elhadarva valami hasonlóképpen szólt: "most pedig azt tervezzük, hogy előkapunk egy gyönyörűszép folk számot a 70-es évekből és szétbasszuk, sőt, nem is tervezzük, hanem ezt fogjuk tenni!!! Jeff, nyí­rd ki!!!... és Jeff nekilátott a nótának!!! Hát ugye nem kell mondanom, hogy nem csak a szőrszálak álltak a testemen a gyönyörtől!!! A minőséggel a koncert elején kicsit problémák voltak, körülbelül a második-harmadik számra már lehetett hallani az éneket is és a két gitár is jó arányban volt lekeverve. Ami viszont végig zavart, az a baromi hangos dobcucc volt. Kicsit sokalltam és sokszor elnyomott a dobcájg szinte mindent. Jim a basszernál nem túlozta el a mozgást, viszont a két gitár és ugye az ének az felszántotta a szí­npadot. Igazán látványosan nyomultak. Dane többször is kiállt a szí­npad és a közönség közé kihelyezett hangszórókra, mintegy a tömeg fölé emelkedve, sőt az utolsó számnál a végig a fején hordott sapka is lekerült a hajkoronának már egyre kevésbé nevezhető rőzséről - ment a pogo. Ahhoz képest, hogy olyan rekedt volt, mint egy aktí­v dohányos hetven éves szénbányász, szépen kiénekelte a legbetegebb verzéket és refréneket is. Néha tényleg állati hangokat hallatott.
Humorérzéküket sem vesztették el a nagy zúzás közepette, hisz Dane elrontotta az egyik felkonfot és amikor ezt észrevette megrökönyülten, teljes kiábrándultsággal az arcán egyszerűen csak annyit szólt: "oooh, I've just fucked it, damn, I really fucked it!!!", majd a következő szám felkonfjánál csendre intette az őt kinevető tömeget! Igazán jó kis jelenet volt!
Természetesen volt közönségénekeltetés benyújtott mikrofonállvánnyal, bár jobban tetszett, amikor legutóbb az E-Klubban az utolsó számnál (sound of silence) elszabadult a pokol és Dane mindenkit a szí­npadra invitált! Volt akkor is zúzás ezerrel! A mostani produkciójuk egyébként egy árnyaltnyival haloványabb volt, mint legutóbb, bár ez lehet, hogy Dane betegségének tudható be.

Összegezve egy nagyon jó dán bandát láthattam és az egyik kedvenc zenekarom is teljességgel lenyűgözött. A kettő közti pihenő meg kellett is ilyen hosszú út után 😉

Utózönge:

Valamikor hajnali négy körül kerültem ágyba, hétkor meg keltem, és most itt gépelek a melóhelyemen, a füleim még mindig zúgnak - soha rosszabb koncertélményt!!!