Bon Jovi: Olvasói beszámoló az O2 arénát megnyitó koncertről!

írta pearl69 | 2007.07.25.

Szerkesztőségünk és olvasóink nagy örömére, nem leplezve büszkeségünket, egy újabb exkluzí­v olvasói beszámoló érkezett, melyet természetesen "közzé" is teszünk. Mihók Ildikó az egyik legnagyobb magyarországi Bon Jovi fanatikus, június végén Angliába utazott, hogy - már nem először - kedvencei koncertjén "örjöngjön". Lássuk, milyen személyes élményekkel tért haza... Annak ellenére, hogy nemrég ért véget a Bon Jovi tavalyi világkörüli turnéja, amin volt szerencsém 3 helyszí­nen is végig őrjöngeni kedvenceim dalait, alig 4 hónap alatt el is készí­tették a fiúk új albumukat, a Lost Highway-t, mely június 19-e óta kapható a boltokban. Az új nagylemez bemutató koncertjét nem kisebb eseménnyel kapcsolták össze, mint Anglia vadonatúj stadionjának, az O2-nek megnyitójával. Eredetileg úgy volt, hogy a nagy, nyitott Wembley-ben lesz a "premier", amit annak idején ők is zártak, aztán végül a Live Earth "kapta" meg a lehetőséget, melyen szintén volt szerencsém jelen lenni (pár sorban majd ezen esemény kapcsán is megosztom tapasztalataimat). A koncertre való eljutásom végül igen rögös úton valósult meg. Először is az internetes foglalás nem sikerült, ami csak napokkal később derült ki, amikor is rájuk telefonáltam, hogy még nem kaptam konfirmációt (javaslom, ezt mindig ellenőrizzétek le), aztán az okozott problémát, hogy rossz helyre postázták, merthogy "sima" postai feladással kézbesí­tették (ezt is ellenőrizni kell jegyrendeléskor, megéri inkább a kicsit drágább gyorspostát választani, hogy időben megkapjátok). Végül, eljutottam, és kárpótlásul még jobb helyre szóló jegyet is kaptam az angol cégtől. A bejáratnál egy ember a kezemben tartott jegyet megnézte, és beengedett, teljes megdöbbenésemre a helyem elfoglalásáig senki, semmilyen módon nem ellenőrzött és nem állí­tott meg, hova is megyek...nálunk minimum 2-3 akadályon kell keresztül menni, amí­g beengednek - ennyit a londoni terror megelőzésről (itt jegyzem meg, pontosan rá 4 napra találtak két bombát London belvárosában). A stadion 30.000 ember befogadására alkalmas, a dühöngő rész, legnagyobb meglepetésemre az aljzathoz rögzí­tett székekkel volt borí­tva, ezzel is elősegí­tve a kultúráltabb szórakozást odalent. Én a szí­npaddal szemben, baloldalon, a második szektorban ültem, a 12. sorban. Tényleg nagyon jó helyet kaptam, a szí­npad viszonylagos közelségének és a kiváló hangzásnak köszönhetően rendkí­vül élveztem a koncertet. Ráadásul, mivel a szektorban, a szí­npadhoz közeli legszélső székét foglaltam el, pont a lépcső mellett, í­gy az ugrálás is megoldottá vált. :o) A koncert fél 9-kor kezdődött, stí­lusukhoz mérten, nem várakoztatták meg a közönséget, meg kell jegyeznem, abban a pillanatban, hogy elsötétült a stadion, őrült ordí­tás vette kezdetét, mindenki felállt, és bizony a koncert végéig mindenki állva is maradt. Az árnyékokat látva, megtudhattuk, hogy a zenekar tagjai elfoglalták helyüket, a középső óriáskivetí­tőn pedig megjelent Jon, ahogy az öltözőjéből kilépve végig sétál egy folyosón, rendkí­vül szigorú arccal. Ahogy ezt mutatták a kivetí­tőn, mindenki megőrült az aréna belsejében, A zenekar frontembere ezt hallva, nem "bí­rta" a szí­nészkedést, elmosolyogta magát, ami még inkább "hergelte" a közönséget (főként annak hölgytagjait), hiszen ki ne "indulna be" egy jóképű, sikeres, rocksztár (nem mellesleg multimilliárdos) mosolyára...?! A Living On A Player , mint kezdő szám meghozta a várt hatást, úgy éreztem szétesik az aréna, majd a szokásos "átvezetéssel" a You Give Love A Bad Name hangzott el. Az új albumról két zeneszám következett (a cí­madó Lost Highway és a Whole Lot Of Leavin), amelyeket - én addigra már ismerve - kí­vülről daloltam velük. Nem foglalkozva azzal, hogy 2 hónapja súlyos külső bokaszalag szakadásom volt, óriási "rugózásba" kezdtem..., és meg sem álltam a koncert végéig. Sorra kaptuk az ismert dallamokat és az új album country alapú nótáit. Volt itt minden, pár lassú szám - a koncert "végső" traktusában a himnikus Hallelujah csodás érzés volt -, de inkább a pörgősek, és természetesen a Keep The Faith, a már "jól bevált" záróakkord, én ezen a ponton szoktam szétesni! :o) Minden elfogultság nélkül állí­thatom, hogy ezen a koncerten a hang- és fénytechnika első osztályú volt, a kivetí­tő kiváló minőségben hozta a látni valót. A közönség kultúráltan, atrocitás nélkül, jó hangulatban élvezte végig a koncertet. Az előadás briliáns volt - Richie Sambora továbbra is zseniális gitáros és vokalista, Tico Torres bámulatosan dobol és David Bryan sem untatta a közönséget -, de egy kicsit hosszabb bulira számí­tottam (valamivel több mint 2 órásra sikeredett a produkció), hiszen a világkörüli turné bulijain közel 3 órát szoktak nyomni a fiúk. Azonban, ahogy a "tapasztalat" is mutatja, a lemezbemutató koncertek bizony mindig rövidebbek, akárcsak a fesztivál programok. A 2005-ös Have A Nice Day lemezbemutatója Amsterdamban - amit közvetlenül a szí­npad előtt sikerült végigtombolnom mindenféle biztonsági sáv nélkül - is csak 1 óra 40 perces volt. Úgy tűnik, ez már "tradí­ció"! Az album fantasztikus siker, 1 hét után a Nr.1. lett az USA-ban, amire utoljára 1986-ban volt képes a Bon Jovi, akkor a Slippery When Wet-el. A Lost Highway-ből több mint 290.000 példány kelt el az első hét nap alatt. Az új nagylemez dalai nem voltak meglepőek számomra, már ami az "irányt" illeti, várható volt, hogy előbb-utóbb "bejön" a "Főnök" (Bruce Springsteen) hatása, mely mindig is érezhető volt Jon-on (mint tudjuk, Bruce a nagy példakép). A mostani Live Earth keretében adott New York-i fellépésük után kezdődik az amerikai turné, mely egészen november közepéig tart. Remélem, a jövő év ismét az európai turnéról szól majd! A koncerten elhangzott dalok (ahogy a csapat hivatalos honlapján található): Prayer Bad Name Lost Highway Whole Lot Of Leavin Runaway Born To Be My Baby It's My Life Memory I Love This Town We Got It Going On Who Says Sleep Bad Medicine w/ Shout Any Other Day Saturday Nite Hallelujah Last Nite Wanted Faith Szöveg: Mihók Ildikó Fotók és videók: A "Net"

Legutóbbi hozzászólások