A Herceg nálunk járt: Jorn, Everwood, Triosphere - 2007.04.24. A38

A Hardrock Hercege tiszteletét tette nálunk. Egy kicsit hosszú és rendhagyó kocertbeszámoló olvasható az alábbiakban, ami nem csak a kedd estéről szól... Triosphere Az év egyik nagy eseménye volt számomra JORN mester budapesti koncertje, amit nagyon-nagyon vártam. 7 óra körül érkeztünk meg, és barátaimmal úgy döntöttünk, hogy elfogyasztunk némi hangulatfokozót a hajó éttermében. Ott feltűnt pár fiatal "arc" akik Triosphere pólót viseltek. Ez már kezdett nekem gyanússá válni, és akkor megtudtam, ők fogják kezdeni a bulit. Ennek rettentően megörültem, hiszen nagyon vártam őket a Kotipelto bulin, de sajnos az a buli nem jött össze, de a sors részben kárpótolt. A Triosphere legénysége Norvégiából érkezett, és az év elején jelentették meg első albumukat. Ennek a lemeznek a promo verziója eljutott hozzám, és amit ott hallottam első hallásra meggyőzött. Szóval miután elfogyasztottuk italainkat lementünk a koncert terembe, ahol megkezdte műsorát a Triosphere. Norvégiából érkezett az Ida Haukland - ének, basszusgitár, Marcus Silver - gitár, Orjan Jorgensen - dob, T.O. Byberg - gitár alkotta négyes. Zenéjük kőkemény, irgalmat nem ismerő power metal, egy olyan női énekessel, akiből nagyon kevés van a mezőnyben. Ida hangja engem (és másokat is) a White Skull nevű olasz metal csapat énekes hölgyére emlékeztetett részben, de nem mernék teljes hasonlóságról beszélni. Elképesztően jól hozta a rekedt (férfiaknak is becsületére váló) témákat, de a "lágyabb" részeket is szépen megoldotta, és hangterjedelme is meg van ahhoz, hogy később a legnagyobbakkal egy lapon emlegessük. (Talán valamivel több dallamosságot elbí­rt volna az ének, lehet kicsivel jobban meglehetett volna í­rni az énekdallamokat, de ez szubjektí­v, nekem í­gy is maximálisan tetszett). Valami fantasztikus, hogy milyen erő van ebben a hölgyben, de ez az erő az egész csapatra jellemző. Orjan játéka sokakat lenyűgözött, nagyon izgalmasan játszott, minden nehézség nélkül hozta a lendületesebb, tekerős témákat, igazán technikás, jó kezű dobos, öröm ilyen zenészeket megismerni. Marcus Silver neve a Griffinből csenghet ismerősen egyeseknek, én már ott is csodáltam dalszerző képességét és játékát. És ezt számomra élőben is maximálisan bebizonyí­totta. Szólói élményszámba mentek, az utolsó nóta alatt pedig a közönség közé vegyült és onnan játszott. T.O. játékát sem érheti szó, remekül dolgozott együtt Marcussal, és jól is mutattak a szí­npadon hosszú sörényükkel. A dalok magukon viselik az élvonalbeli power csapatok stí­lusjegyeit, bitang erős riffek, ötletes ritmusképletek, okosan megí­rt dalok, szóval igazán tehetséges zenészek. A nóták közül nekem a mini-dobszólóval indí­tó Spitfire és a Gunnin' For Glory jött be nagyon, de a többi számot sem érheti szó. Röviden: óriási bulit nyomtak a fiatal norvégok, és ahogy a közönség reakcióját megfigyeltem nem csak nekem jött be a zene. A buli végén rögtön beszereztem a nagylemezüket (ami egyébként az Onwards cí­met viseli) és sikerült beszélgetnem Idával, aki nemcsak remek énekes, de még feltűnően csinos is, és emellett nagyon kedves és közvetlen volt. Elmondta nagyon örült, hogy sikerült megcsinálni a bulit, és nagyon sokszor megköszönte, hogy ennyien meghallgattuk őket, és ha rajtuk múlik mindenképpen jönnek még hozzánk. Orjan pedig megjegyezte, hogy nagyon szereti a Tormentort és örült, hogy eljutott abba az országba ahonnan az emlí­tett banda származik. És az Ektomorfot és a Sear Bliss-t ismerik, szóval újabb kis bizonyí­ték hogy vannak magyar bandák, akik öregbí­tik kis hazán hí­rét. Én nagyon várom a következő koncertjüket! JLT Everwood A meglepetésnek szánt, és az este egyik nagyon pozití­v csalódását nyújtó Trioshpere után az Everwood volt hivatott az est fényét még tovább növelni, akiknek a napokban jelenik meg a The Raven's Nest cí­mű 2. korongjuk (az elsőről itt í­rtunk), í­gy értelemszerűen ezt a nagyszerű lehetőséget választották, hogy bemutassák újdonsült lemezüket. Jó volt látni, hogy a Jorn Lande vonzotta nézőközönségen keresztül végre egy nagyobb lélekszámú hallgatóság is megismerkedhetett a magyar zenei életben - már csak annak szerény mennyiségbeli vonatkozása miatt is - kiemelkedő helyet elfoglaló progresszí­v power együttes zenéjével, aminek a meghatározásából a power jelzőt egyre könnyebben el lehetne hagyni. Ugyanis az új lemez számai, amik ezúttal nemcsak a gerincét, hanem magát az egész műsort kitették, szinte teljes mértékben egy komplexitást preferáló irányba mutatnak, amelyekben a dalstruktúrák a power metálban megszokotthoz képest lényegileg jobban differenciáltak, í­gy a befogadást is nagymértékben megnehezí­tik. A bandán a koncert elején még a kisebb fokú idegesség jelei mutatkoztak, de ezt, ahogy az lenni szokott, a zene ritmusának elkapásával párhuzamosan legyűrték, hogy maximálisan átadhassák magukat az új dalok prezentálásának - öröm volt nézni, ahogy nagy beleéléssel játsszák az intelligens riffeket és dallamokat. A hangzásra nagy panasz nem lehet, elég erőteljesen szólt, maximum aránybeli különbségeket lehet felhozni: a szintetizátor néhol túl hangosan szólt, elnyomva a többi hangszert, illetve Koncz Balázs éneke nem kapott - legalábbis számomra - megfelelő mértékű dominanciát, de még í­gy is sokkal elfogadhatóbb volt, mint ahogy azt az eddigi kis klubbeli, vagy éppen szigetes koncertjeiken megszokhattuk. A zenekar, ahogy azt korábban hí­rül adtuk, egy meglepetéssel kezdett, ami az előzetes várakozással ellentétben nem egy feldolgozásnóta volt, hanem Mikó István szí­nművész felolvasása - persze csak felvételről - hangzott el, amelyet kissé (meg)illetődött csend fogadott; mindenképpen hatásos kezdésnek bizonyult. Az ezt követő átvezetés is kiválóan sikerült, Baluék nem csaptak bele rögtön a lecsóba, hanem egy instrumentális, leginkább atmoszférateremtő vonatkozásában kiváló Prelude-al kezdték el muzikális szinten is ezt az együttes életében kardinális szerepet betöltő koncertet. Ezután sorjáztak az új lemez kiemelkedő nótái: a dallamorientált Can't Rain Forever, a sok váltással operáló Days of Eternity, az ambivalenciára, illetőleg darabos zúzásra épí­tő, majd kellően fülbemászó instrumentális részben végződő The Trial, ami átcsapott a lágy melódiákkal rendelkező Redemptionba. A záró hármas már korábban koncertekről, illetve ebből 2, a zenekar honlapjáról jól ismerhető, a Leaves of November ugyanis progresszí­v zenéhez képest szokatlanul dallamos jellegéből kifolyólag valószí­nűleg az ügyeletes sláger lesz, csakúgy, mint a valószí­nűleg később is zárónótaként funkcionáló Like a miracle. Amit hiányoltam, az a rendelkezésre álló tér nagyobb arányú betöltése lett volna, főleg a gitárosok nyújtottak túlságosan statikus látványt, illetve esetleg kissé nagyobb mennyiségű konferálás is belefért volna, valamivel magabiztosabb kiállás, ebben még van mit tanulniuk a srácoknak, de talán majd legközelebb... Az Everwood újfent egy élvezetes koncertet produkált, remélem, ezután megkapják az őket megillető nagyobb elismerést, amihez ez a koncert jó kezdőpontot adhat. Setlist Intro - a novella részletet felolvasta: Mikó István Prelude Can't rain forever Silent Wind - The murder of Sandy Jones Days of eternity The trial Redemption Leaves of november Unbroken Like a miracle Tomka Jorn A Duke album megjelenése óta várom a "Kis Herceget". Az azóta eltelt időben hozzájutottam összes szóló anyagához, amely csak fokozta az iránti vágyam, hogy végre élőben is hallhassam ezt a "torok királyt". Mióta kiderült, hogy Mr. Lande hajlandó "hajókázni" velünk egyet, szinte nem volt olyan nap, amikor barátaimmal ne ejtettünk volna néhány szót a várható élmény nagyságáról. Amikor besétáltak a zenészek és belecsaptak a "lecsóba", már éreztem, hogy a várakozás nem volt hiába. Azután megjelent a szí­npadon a klasszikus "metálos bőrdzsekibe" és a nyolcvanas évekből itt maradt hatalmas napszemüvegbe öltözött énekes. Legnagyobb örömömre az első nóta a Duke album kezdő szerzeménye, a We Brought The Angels Down volt, melyet a jelzett lemez következő darabja, a Black Song, majd két Thin Lizzy (Are Your Ready, Cold Sweat) dal követett. Ezen a ponton néztem először körbe a teremben, és szinte csak tátott szájakat láttam. Nem is csoda, hiszen amit ez az ember éneklés cí­mén előadott, magas iskola volt. Állapotától függetlenül, (ha a mikrofon hirtelen szondává változott volna, csúnya szí­nekben pompázott volna) elképesztő energiával és tökéletesen csavarta ki hangszálai tartalmát. Az ötödik dal környékén lekerült a napszemüveg is, amely végképp megerősí­tett minket abban a tudatban, hogy hősünk nem veti meg az alkoholt. Valószí­nűleg ez a tény az oka annak is, hogy Jorn nem a "parkett" ördöge. Szí­npadi munkája a Churcill-i "No sport" elv alapján hatalmas terpeszekből, pózolásokból áll, mely nem túl izgalmas, viszont jól áll neki. Egyébként pedig a gégéjéből áradó pazar hangorkán hallatán senki nem vágyik arra, hogy közben felszántsa a szí­npadot. A zenekar a főnökhöz hasonlóan a basszusgitárosi, a gitárosi és a dobos poszton is nagyon magas szí­nvonalat képviselt. Jorn Viggo Lofstadt és Tore Moren gitárosok szakmájuk mesterei és nagyon szerencsésen két eltérő játékstí­lust képviselnek. A szikár, csontos, hosszú egyenes szőke hajú Moren a vad, dögös gitározást műveli, mí­g - a külsőleg inkább egy fiú pop csapatba illő - Lofstadt láthatóan és hallhatóan a finom, nagyon technikás pengetés hí­ve. Természetesen azért ő is oda teszi a "dögöt", ahogy és ahová kell. Amit mindkét hathúrosnál és a csapat egyébként szintén hibátlanul és nagy elánnal játszó doaenjénél, Willy Bendiksen dobosnál is feleslegesnek éreztem, azok a szólók voltak. Valószí­nűleg Jorn hangjának pihentetésére (meg utántöltésre) szolgáltak ezek a három-négy perc hosszú egyéni megnyilvánulások, melyek sajnos szí­nvonalukban nem ütötték meg azt a szintet, amely ezen az estén elvárható lett volna. A műsor rövid volt. Ráadással együtt másfél óra, melybe a már emlí­tett két "Gyúkos" dalon kí­vül szerepelt az általam várva várt cí­madó szerzemény és a Stromcrow is, valamint a Worldchanger és a The Gathering korongról egy-egy dal, kiegészí­tve az Out Of Every Nation nótával. A közönség hatalmas üdvrivalgással fogadta a legendás ARK zenekar egyik legjobb dalát a Where The Winds Blow cí­műt is, mely megmutatta, hogy Jorn az összetettebb szerzemények előadásában is nagyon otthon van. A koncertet megelőzően sikerült egy pillantást vetni a szetlistára, melyen a program vége felé szerepelt egy szó: "Dio" . Bár az előzetes szetlistából sejthető volt, mégis izgatottan vártuk, hogy az öreg mester előre várt dalát húzza e elő a cilinderéből Jorn. Igen. A buli vége felé megérkezett a Holy Diver album remek nótájának, a Straight Trough the Heart-nak feldolgozása. A lehengerlő múlt idézés után felharsant a Stormcrow, melynek végeztével Jorn jó éjszakát kí­vánt és elhagyta a szí­npadot. Visszatérésekor megkérdezett minket, hogy szerintünk melyik az a zenekar, amely a legnagyobb hatással volt rá és pályafutására. Természetesen a legtöbb Jorn hí­vő tudta, hogy ez a banda csak a Whitesnake lehet. Az énekes helyeselt, és társaival belekezdett egy kb. húsz perces medley-be, mely hatalmas sikert aratva ismét rávilágí­tott arra a tényre, hogy Jorn, maga David Coverdale fiatalabb kiadásban. A buli utáni beszélgetésekből az derült ki, hogy sokan vártak volna -külön kiemelve a Sunset Station-t - több saját nótát. Bár ebben lehet valami igazság, én mégis tökéletesen elégedett voltam. Jorn Lande a magyar közönségnek is bebizonyí­totta, hogy a mai rock szintér egyik -ha nem a legnagyobb - torka. Ami vele kapcsolatban egy kicsit aggodalomra adhat okot, az a láthatóan nem éppen kí­mélő életmód. Reménykedjünk, hogy ez a nagyszerű muzsikus nem indul el nagyon a lejtőn, és még sokáig csodálhatjuk páratlan tehetségét. A koncerten elhangzott dalok: We Brought The Angels Down Blacksong Are You Ready Cold Sweat Tungur Knivur Tore Moren szóló The Duke Abyss Of Evil Dobszóló Where The Winds Blow Out To Every Nation Viggo Lofstad szóló Straight Through The Heart Stormcrow Whitesnake blokk (Come On / Sweet Talker / Crying In The Rain / Here I Go Again / Give Me All Your Love ) Brinyó Gondolatok egy koncert után Meg történt! Itt volt! Jorn Lande itt járt! Annyi minden kavarog a fejemben, hogy nem is tudom honnan közelí­tsem meg a kedd este történteket. Mint ifjú barátaim beszámolójából is olvasható (én az Everwood-ot nagyon kihagytam volna - bocs) minden megtörtént ahhoz, hogy a hardrock jelenleg egyik legnagyobb hangja vége magyar szí­npadra lépjen. Meg is tette, és ahogy a zenekar rendezői bal oldala, valamint főhősünk a deszkákra ért, a látvány a nyolcvanas éveket idézte. Ha Jorn Viggo Lofstad nem lett volna a szí­npadon, és 14 éves fiam nem állt volna mellettem, nem hittem volna, hogy már 2007-et í­runk, de miután első döbbenetemből körbenéztem, helyre állt a rend. Minden rendben ez nem egy időutazás, 2007. április 24-e van és ez az A38 hajó, csak a szí­npadon egy kis jelmezbál van. A "legszebb", az utoljára Graham Bonett-en látott réjben napszemüveg, ami Lande-n volt. Ez megkoronázta a szí­npadi imidzset. Persze legkevésbé sem ez érdekelt, hanem Jorn hangja végre élőben. Hibátlan volt. Ahogy beleszólt a mikrofonba már libabőrős lett a karom és ez kitartott a koncert végéig. Nem tudok elmenni szó nélkül a tavalyi augusztusi vihar által elsöpört Whitesnake buli mellett. Azóta vártuk, hogy végre egy igazi hardrock hang jöjjön el hozzánk. Bár most sok vitapartnert szerzek magamnak, de ki merem jelenteni Jorn Lande az egyik legnagyobb élő hardrock hang jelenleg. Embert í­gy énekelni szí­npadon csak egyet láttam! Őt Ronnie James Dionak hí­vják! (csak megjegyzem, mielőtt megköveznének, Coverdalet is volt szerencsém élőben hallani). Viszont két napja nem hagy nyugodni egy gondolat. Vajon ha Jorn tényleg ekkora tehetség, már pedig az, mert hallottam és láttam, (és én olyan ember vagyok aki csak a fülének hisz) akkor miért tart ott, ahol jelenleg tart. Miért van az, hogy nem ismerik a nevét és a munkásságát sokan. Miért van az, hogy fél ház van egy ilyen koncerten Magyarországon? Tovább megyek! Miért van az, hogy Jorn egy olyan zseniális album után, mint a The Duke nem tud egy tisztességes turnét csinálni? Mivel az előbb emlí­tett hardrock óriás nevét sikeresen bedobtam, engedtessék meg nekem, hogy párhuzamot vonjak a két énekes között. Talán azért is, mert kettejük karrierje igen hasonló, csak valahogy úgy látom "ifjú" hősünk nem éppen jó úton jár. Ronnie James Dio a nyolcvanas évek elején úgy döntött saját nevével zenekart alapí­t, és a siker nem is maradt el. De vajon miért? A válasz nagyon egyszerű, mert Dio a döntése előtt két világhí­rű zenekarnak volt a frontembere és azokkal nem is akármilyen albumokat adott ki, vagyis tudatosan megalapozta a jövőjét. Ezzel szemben Jorn, (bár az életkorához képest nem) túl hamar hozta meg ezt a döntést. Hiába játszott már "millió" hí­res és jó zenésszel, mégsem sikerült olyan helyen megvetnie a lábát néhány évig, ahol megismerhette volna a világ a tehetségét. A másik a menedzselés. Dionak tudatosan elő volt készí­tve és ki volt épí­tve az út, amin járni akart és ez hí­rnév és a siker útja. Nem bí­zott másban, Ozzyhoz hasonlóan, feleségét bí­zta meg a menedzseri teendőkkel. Más kérdés, hogy Wendy Dio és Sharon között van némi hozzáállási különbség, viszont mindkét asszony sikerre vitte férje tehetségét, de ehhez kellett az ismertség. Az Ark, vagy a Masterplan nem tudott igazi áttörést hozni Jornnak, már csak azért sem, mert nem is abban a stí­lusban mozognak ezek a csapatok, ami igazán fekszik hősünknek. Jorn mégis bevállalta a szólókarrier épí­tését és ki kell mondjuk, eddig sajnos nem túl sok sikerrel. A produkció fantasztikus, mégis egy korombeli embert láttam a szí­npadon aki, bocsánat a hasonlatért, de nagyon szarul nézett ki. Mielőtt a buli elkezdődött volna egy kissé furcsa kinézető hölgy kb. ötször fordult a szí­npad és a backstage között és mindannyiszor italokkal teli tálcákat hozott. Mi már a látványtól berúgtunk. Abból, amit láttam, azt hiszem, nem kell messzemenő következtetéseket levonni, hogy kiderüljön, Jorn Lande bizony nem veti meg az italt. Elgondolkodtató, hogy vajon mi az, ami kihozza ezt belőle. Félreértés ne essék, ezeket nem azért í­rom le, mert megvetném Őt ezért, ellenkezőleg. Jorn Lande az egyik kedvenc énekesem és nagyon szeretném, ha minél többen megismernék Őt, de valahogy azt látom nem a hí­rnév felé halad a karrierje. Vajon sikerül e neki eljutni Dio, Coverdale, Plant vagy Gillan szintjére? Ami a tehetségét és képességeit illeti mindenképpen. De vajon lesz e neki is egy Wendy vagy egy Sharon, aki ott lesz mellette, és végre megismerteti Őt az egész világgal? Bocsánat, hogy koncertbeszámoló helyett ezek a kérdések foglalkoztatnak, de két dolog kavarog bennem amióta láttam Jorn Lande-t. Elkápráztatott a hangja és a dalai, de valami mégis hiányzott. Tudom mi! Hiányzott a szí­npad és a tömeg. Remélem egyszer ez is mellette lesz ennek a produkciónak! Szakáts Tibor Fotók: Szakáts Tibor Köszönet a Livesoundnak a fantasztikus estéért! www.livesound.hu